Vajdahunyadon meglátogattam három vakációzó gyermekünket. Döbbenten álltam az egyszerû betongarázs ajtajában. Miután a szemem megszokta a félhomályt, becsuktam magam mögött a durva vasajtót. A garázs mélyén egy kihúzható kanapén ott szorongott a nagymama, az édesanya és a három gyermek. Az apa szeretettel tessékelt be és kínált hellyel. Megöleltem a tíz éves Robikát, tizenkét éves Máriát és a tizenhárom éves Petrát. 

Első kérdésem az volt, hogy jösztök-e Dévára Szilveszterezni? Nem, itthon akarunk maradni a szüleinkkel, válaszolták szinte egyhangúlag. 

A kis garázsban félhomály van, a betonfalon mint megannyi könnycsepp csillog a lecsapódott pára, a víz. Nincs itt karácsonyfa, nem sülnek, főnek finom ételek, ezek a gyermekek nem fognak szilveszteri kabarét nézni, sem petárdákat durrogtatni. Nincs itt semmi, ami az ünnepre utalna, és ezek a gyermekek mégis itt akarnak maradni. Itt a fűtetlen garázsban, a szüleik karjai között, a szülők test melegében, mely a hidegben, a sötétben egyetlen vigasságuk. 

Döbbenten állok, csodálom az Isten által a családba oltott szeretetet. Azt a végtelen ragaszkodást, mellyel átölelik egymást ezek az emberek. Ezek a gyermekek, ha kibomlanának az anyai ölelésből, húsz perc múlva már ott lehetnének a meleg vízzel telt fürdőkádban, és társaikkal együtt tiszta ruhában készülhetnének a szilveszteri ünnepségre. Ezek a gyermekek négy éve vannak nálunk, szeretik Déván, és őket is mindenki szereti, mert csendes, kedves, aranyos gyermekek, nem félszegségből maradnak, ők már elég nagyok, tudatosan döntöttek szeretteik mellett. 

Csodálom ezt a névtelen szegénységbe süllyedt családot. Együtt vannak! Édesanyjuk testével melengeti gyermekeit, a megfáradt édesapa, amit megtehetett azt próbált megtenni, sajnos képességeiből csak ennyire futja. Fejük fölött összecsapott a vad kapitalizmus hulláma, mely csak a legjobbakat választja ki és emeli vállára, a többieket, mint selejtet sodor a lefolyóba. Egyértelmű, hogy ez a házaspár képtelen a létfenntartáshoz szükséges dolgokat előteremteni. És mégis, együtt vannak és valami megfoghatatlan boldogság, szeretet lengi át a nyirkos félhomályt. 

Én Isten jelenlétét érzem a Szilveszter esti ragaszkodás, szeretet mögött. Betlehem nyirkos, sötét istállójában járok. Meghajtom fejemet, s mint ki csodát látott, megújult hittel, reménnyel indulok bele a holnapba, az új esztendőbe. E kis család egymást átölelő szeretete, a végtelen betlehemi Szeretet vízfénye a földön. S míg e Szeretet létezik, és a gyermekek karját az édesanya nyaka köré fonja, addig minden új év új csodát, Életet ígér. Úgy érzem, hogy azon a földön, melyen csendben, ilyen nagy csodák történnek, érdemes élni.

Szeretettel kívánom, hogy szeretteitek karjai között élhessétek meg, az új esztendőt! 

Böjte Csaba ofm