A tanév végén gyermekeink tanulmányi eredményeit vizsgálgatva, a viselkedésüket "elbírálva" sokszor feltettük mi is magunkban a kérdést: „Mi lesz ebből a gyermekből?"
A tegnap kollégákkal ültünk össze Szencsedben, a tanév végét egy szentmiseáldozatban megünnepeltük, majd az ebéd után leültünk kávézni, beszélgetni. Ez alkalommal az elmúlt években végzett, a régebben kirepült, hajdani diákjainknak a sorsa felől érdeklődtem! A kollégák szerre beszámoltak a nagyra nőtt gyermekeinkről, elmesélték, hogy kinek, hogy alakult az élete! Sokuknak családjuk, gyermekük van! Egy hajdani lányunknak (igaz, hogy csak rövid ideig volt nálunk) már hat édes gyermeke van.
A beszélgetés során egyértelművé vált, hogy rövid távon sok kudarcot élnek meg a pedagógusaink, nehéz egy - egy igazságot, értéket elfogadtatni a gyermekekkel, leültetni tanulni elvont tananyagot, viselkedni mindenféle előírás szerint, de ahogyan az évek telnek, az intézményeinkből kikerülő, a mindennapok nehézségeivel találkozó hajdani diákjaink megértik nevelőik rég elhangzott bölcs szavait, és elkezdik értékelni mindazt, mit Isten nevében adni tudtunk nekik! Ezért is kell szeretettel, jósággal, alázattal, de ugyanakkor végtelen türelemmel, kitartással tenni azt a jót, melyre mint "szülők" vállalkoztunk!
Egy igazi, jó pedagógus nem rövidtávú szeretetre vágyik a gyermekei részéről, hanem azt akarja, hogy 20-30 év múlva szorítsák meg a kezét és köszönjék meg az élet sűrűjében helyüket megtaláló, megálló gyermekeink azt amit értük tettünk! Egy igazán jó pedagógus munkája csak az idő múlásával érik be!
Nagy kérdés: „Mi lesz ebből a gyermekből?" Sok-sok pozitív példa ellenére is az ember szívét ez a kérdés marékra szorítja, és térdre kényszerít, imádságra sarkal! Oly sok veszély van ezen a földön, imádkozzunk az Isten által ránk bízott gyermekekért!
Szeretettel,
Csaba t.
Evangélium
Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!” Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett.
Keresztelő Szent János születése