Ugye mondják, hogy „miért nincs ma Magyarországnak aranycsapata?”
Hát az ötvenes években fél millió gyerek született Magyarországon, tavaly meg nyolcvanvalamennyiezer, nem? Hát ezt mindenki látja, hogy ez hova vezet. Szerintem nem az a gond, hogy nincs mit enni, hogy nincs sajtószabadság! Mindenki arról beszél, amiről akar, azt vesz fel, amit akar, szerintem messzemenően… a 40-es lábunkkal 44-es cipőben járunk. Anyagilag kb. így érzem.
A legtöbb család messzemenően többet költ élelemre, ruhára, mint amennyire szüksége van. Én házat szentelek Erdélyben, és nagyon sok családhoz jártam be, szegényekhez is, gazdagokhoz is, de úgy érzem, hogy a legtöbb család legalább 2-3 számmal nagyobb cipőt hord, mint amennyire szüksége van. És logikus ebből kifolyólag jó nagy vízhólyagok is vannak a talpán a legtöbb családnak, és mit tudom én miféle kellemetlenségek!
De nem itt van a gond. A gond ott van, hogy tényleg ez a remény nagyon sok fiatalban… Sokfelé végeztem ilyen felméréseket, és hogyha a diákokat megkérdezed, hogy „mi az álmod, mi a célod?” Az hogy szép, egészséges család, ez csak a moldvai csángóknál van. Ott a moldvai csángó gyerek arra, hogy mit akar elérni, azt mondja, hogy szeretné, hogy legyen 2-3 pulyája, gyereke. A harmadik mondatban az élete céljai közt ezt megfogalmazza. Nahát Erdélyben, Magyarországon pedig még inkább csak a 10-15. tételben, ha megjelenik a család, a gyermekáldás. Itt látom a legnagyobb problémát. Feladat. Ez is egy feladat, hogy valahogy a magyar nemzetünket az élet igenlésére, az élet értékelésére, az életörömre ráneveljük.
Ugye egy vadász számára, aki kimegy az erdőbe az a címeres vad, hát az nem nehézség, az trófea nem? Persze a vadász foghatna egy lapos békát, s felrakhatná oda a falra, hogy ez az ő trófeája. Na hát az sokkal könnyebb lenne, hát persze. De milyen nevetséges lenne, nem igaz? Az igazi vérbeli vadász számára kihívás az a címeres vad az erdőben nem? Hát egy férfi számára, azt gondolom a nehézség, a gond, hát az – hogy mondjam? – nem nyafogás kéne legyen, hanem becsülettel felvállalt felelősség.
Én annak idején, emlékszem, nagyapám, mikor tavaszi vetés volt, vagy kaszálás volt, számára az a kaszálás – én úgy éltem meg, mint gyermek – mint egy ősi táncot, hogy lejt ott a rend között a sűrűben. Semmiképpen nem a szomorúság s a rosszkedv, s a gyásznak a napja volt az, amikor kezdődött az aratás. Miért van az, hogy a feladatok, a nehézségek, a munka a mai ember számára, hogy mondjam sokszor a gyásszal egyenrangúvá kezdett válni?
Én azt látom, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus eljött hozzánk, szeretettel átölelt és próbál megváltani bennünket. Hát nem merném azt mondani, hogy Jézus földi élete egy ilyen diadalút volt. Hol meg akarták kövezni, hogy végül keresztre is feszítették, nem igaz? A Mennyei Atya rábízta azt, hogy váltson meg bennünket. Hogy mondjam, ez egy nagy feladat volt. És milyen csodálatos ugye, hogy nagycsütörtök, nagypéntek után, Húsvét hajnalán nem azt mondja:
- Mennyei Atyám, na tudod mit? Valaki másnak is adjál feladatot, nekem elég volt! Megyek haza.
Hanem megöleli Mária Magdolnát, s azt mondja:
- Kicsi szívem, menj, szólj a többieknek, találkozunk Galileában! Semmi kecmec, folytatjuk ott, ahol abbahagytuk!
Nem? Hogy mondjam? Nincs benne nyafogás. Nincs benne duzzogás. Nincs benne olyan, hogy most akkor nekem elegem van belőle. Nem mondja azt, hogy „ezt már tovább nem lehet viselni, bírni!” Nincs meg az sem, hogy bosszút állunk, és jól szétrúgjuk Heródes palotáját, nem! Hanem az van benne, hogy „nem volt ez könnyű, de lenyelem a békát, menjünk tovább!” Igaz?
Na ezt a keresztény mentalitást kellene mindannyian megtanuljuk és ezt kellene a fiataljaink felé továbbadni. Ugye a futballmeccsen is azt látjuk, hogy az a csapat, hogyha kap egy gólt, és akkor leül és elkezd nyafogni, hogy az ellenfél képzeljék el berúgott egy gólt! Milyen dolog ez! Én is kifizettem az olimpiára a jegyet Pekingbe meg repülőre, meg minden, s akkor fogják magukat, ők már rúgtak kettőt, s még akarnak rúgni kettőt. Hát hol az eszük, nem? Hát azért jött ő is, hogy győzzön.
S azt gondolom, a magyar nemzetnek, még van egy nagy problémája. Hihetetlenül – hogy mondjam? – a jog számunkra nagyon fontos. Mihez van jogunk, s kötelesség, s ilyen-olyan fuvalmak mögé bújva nagyon sokat tudunk beszélni. Az erdőben kint születik 20 őzike, abból kettő, három nő fel, a többit megeszik a farkasok, nem? Az az őzike hiába ül le, s mondja azt, hogy „én megszülettem, meg mit tudom és miféle, s ez a hülye benga nagy farkas fut utánam! Milyen dolog ez, hát hol az igazság?”
Hát nincs igazság! A létért küzdeni kell, nem? Vagy ő vagy, te, ennyi az egész. Ugyanezt szoktam mondani az árva gyerekeimnek is: „hát kicsi szívem, most gondolkozhatok azon, hogy miért vagy te mostan diszlexiás, vagy mit tudom én, hyperaktív, meg…” A mai pedagógus rengeteg ilyen szót elénk tud teremteni, ami mögé bebújik, és ettől nem is kell annyit dolgozni, mert ugye a gyerek ilyen és olyan, ugye nem lehet vele eredményeket elérni. De 18 évesen kimegy a háromváltásos kábelgyárba, a főnök fogja kérdezni tőle, hogy te hyperaktív vagy, vagy milyen? Hát úgy kirúgják, mint a csuda. Igaz? Az őzikének meg kell tanuljon a létért küzdeni. Figyelmes lenni, ébernek lenni, futni, szaladni, gyorsnak lenni. Nem? Ha ezek hiányoznak belőle, akkor legfeljebb kechup lesz belőle. És ez ilyen egyszerű.
S a nemzetek életében is ugyanez van, én azt hiszem. Hogy mostan mekkora igazságtalanság ért minket Trianonkor. Hát érdekes, a legtöbb román úgy éli meg, hogy ők 19-ben elfoglalták Budapestet, s önként, jó szívvel visszaadták fél Magyarországot. Igazuk is van nem? Fegyverrel bejöttek Budapestre, rendet csináltak, nagyhatalmak megkérték, hogy most menjenek haza. Hát a mostani határig visszamentek. Én nem tudom. Hát az ő szempontjukból ez a Trianon. Akkor most miért beszélek én a múltról. Nem azt kellene megkeressem, hogy ebben a kontextusban hogyan tovább? Hogy lehet megoldani ezt a kérdést? S én hiszem azt, hogy igenis van megoldás. Az árva gyerekeimnek mindig azt mondom, hogy mindig van megoldás.
Olyan érdekes ugye, van majdnem minden autóban most már GPS, nem tudom, biztos ismerik. Nagyon aranyos masina. Az ember megy, és akkor bevesz egy kanyart rossz irányba. És akkor nem azt kezdi el a GPS mondani, hogy „Na milyen boldogtalan vagy! Hogy tudtál eltévedni? Ki hallott már ilyet? Hát nem balra kellett volna menni? Te meg jobbra mentél! Hát miért csinálod ezt? Most akkor üljünk le, és elemezzük ki!” Meg mit tudom én miféle. GPS semmi ilyent nem mond, hanem egyetlenegy szót mond: újratervezés!
Trianonkor rossz kanyart vettünk. Hihetetlenül rossz kanyart vettünk. De én hiszem, hogy ennek ellenére a Mennyországba, létünk célját mindenképpen el tudjuk érni! Hát nem lett volna egyszerűbb azt a 200.000 katonát, akiket a Don kanyarba küldtek az Ojtuzi szorosnál, a Gyimesi szorosnál, ott szépen állomásoztatni? Én azt gondolom, hogy megmaradt volna legalább egy része Erdélynek. De most minek kellene ezt még kielemezzük? Hiszem azt, hogy igenis bátran előre kell nézzünk, és kell, hogy keressünk megoldásokat. Az árva gyerekek életében az a mondat, hogy „Ha apukád nem ivott volna! Ha anyukád nem lett volna utcanő! Ha…”
Sehova nem vezet! Csak rontja a gyerek életben maradási esélyeit. A gyereknek egy dolgot tudok mondani: „ha te úgy biciklizel, hogy mindig hátra nézel, jó nagyot fogsz esni!”