Levél a Franciaországban letartóztatott fiatalokhoz

Drága Fiatalok, drága Testvéreim a franciaországi nagyvárosokban!

A médiából olvasom, látom, hogy a tiltakozások összecsapásokba torkoltak, és a hatalmas zűrzavarban több ezernyi fiatal – zömében még kiskorú, kibontakozó életű fiú és lány – találta magát rácsok mögött. Tudom, hogy nehéz a törvény szorításában utat keresni a gyilkos indulatoktól háborgó világban. Nem bíráskodni akarok felettetek, mert tudom, hogy a bennetek égő feszültség, a düh, az elégedetlenség és a lázadás nem a semmiből jön. Egy olyan világban nőttetek fel, amely sokszor csak a fogyasztást, a versenyt és a birtoklást kínálja célként, de valódi otthont, szeretetet és jövőképet nem ad. Könnyű eltévedni a betondzsungelben, amikor az ember úgy érzi, senki sem hallgatja meg az ő szívből jövő őszinte segélykiáltását. Ugyanakkor nem tisztem a hatóságokat támadni vagy védeni, magyarázni a történteket. Én inkább szeretném megfogni a kezeteket, és elmondani azokat a válaszokat, amelyeket itt, Kelet-Európa megannyi pusztító hullámverése közepette találtunk magunknak.

Magamról talán csak annyit, hogy ferences szerzetes vagyok, és most itt ülök a Szentföldön, Tabgha határában, abban a barlangban, ahol kétezer évvel ezelőtt talán Jézus az apostolaival megfogalmazta a Hegyi beszédet! Tizenketten vagyunk olyan férfiak, akik maguk is nagy szegénységből kerültek még a kilencvenes évek elején a gyermekvédelmi otthonunkba. Többen az utcáról érkeztek, és mivel egyiküket, Mátyást ferences szerzetespappá szentelték nemrég itt a Szentföldön, eljöttünk hozzá, hogy vele együtt örvendjünk és köszönjük meg Istennek, amiért kivezetett a harag örvényéből, és megajándékozott békével, szép családdal, teremtő, értékes élettel.

Mondanivalómat egy igaz történettel kezdem:

Tudjátok-e, hogy Assisi Szent Ferenc, akinek a ruháját viselem, fiatal korában maga is fegyveres konfliktusba keveredett? Társaival fegyvert fogtak, és legyőzték Assisi városában az urakat, akiket akkor Maioresecnek neveztek. Az urak a tartomány központjába, Perugiába menekültek, és sereget szerveztek, hogy visszafoglalják városukat. Ferenc és az elégedetlen társai megtámadták Perugiát, de a fegyveres harcban alulmaradtak. Az álmok összedőltek; egy évig Ferenc maga is hadifogolyként várbörtönben ült, amíg az édesapja drága pénzen ki nem váltotta.

Ferenc zaklatott, utat keres! Otthon a győztesek, de a vesztesek is ítélkeznek felette. Keresi a helyét, évekig bujkál, elhagyott, romos kápolnákban imádkozik, és gondolom, ezerszer végiggondolja az elmúlt eseményeket. A magányban és a bezártságban kezdődött el az igazi áttörés a szívében. Olvassa a Szentírást, és megérti, hogy a világ fegyverei és harcai soha nem hoznak szabadságot – se a győztes, se a legyőzött számára.

Jézus Hegyi beszéde megérteti vele, hogy a világunkat csak az alázatos, tiszta, mindent megbocsátó isteni szeretet képes jobbá, tisztábbá, lakhatóbbá tenni! Megérti a békesség és az ellenség szeretetének parancsát: Jézus így szól hozzánk: „Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

Ugyanakkor azt is olvassa: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.” De hogyan kell az igazságért küzdeni? Kemény iskola, nehéz megtanulni: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket” (Mt 5,44).

Saul a damaszkuszi úton elindul, hogy ideológiai, politikai megfontolásból gyilkosságokat hajtson végre az embereivel. Jézus nem ítéli el ezt az embert: szembemegy vele, néven szólítja, és párbeszédet kezdeményez! E párbeszéd vége az, hogy Saulból Szent Pál lesz, a népek apostola, aki megírja a csodálatos szeretet-himnuszt. Szent Pál jól döntött, mert a leveleivel, munkáival sokkal szebbé, lakhatóbbá tette ezt a földet, mintha Saulként megmaradva az emberek ezreit juttatta volna Szent István diakónus véres sorsára!

A nagy művészek a remekmű előtt vázlatokat, piszkozatokat készítenek. Ferenc megérti, hogy ő maga nem rossz, csak az eddigi élete egy vázlat a rosszul értelmezett szeretet vásznán. Nekiáll, és két kezével – lassacskán, szerre – három omladozó szentélyt, elhagyatott remeteséget is feljavít! Tataroz, takarít, virágot ültet, imádkozik! Keresi a helyét, és a kereszt alatt megvilágosodik. Nagypénteken Jézus nem ítéletet mond, hanem imát: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek...” Megérti Megváltónk szavát: a világ nem rossz, csak tudatlan, az embereket nem elítélni kell, hanem tanítani. Megérti, hogy a sötétséget nem lehet legyőzni, összetörni és az ablakon kilapátolni, hanem egyszerűen fényt kell gyújtani, és a fény erőszak nélkül legyőzi a sötétséget, és Ferenc elindul Krisztus ragyogó fényével, a szeretet parancsával!

Drága Fiatalok, tudnotok kell, hogy a ti Mennyei Atyánk előtt akkor sem vesztettétek el az istengyermeki méltóságotokat, ha most oly sokan ítélkeznek is felettetek! Isten szemében ti nem randalírozó „bűnözők” vagytok, hanem végtelenül értékes, csodálatos emberek, akiknek a szívében ott dobog a jóság, a tehetség és a világ továbbteremtésének reménye, akikért Ő ott a kereszten életét adta. Tudnotok kell: Isten selejtet nem teremt; ti mindannyian, a generációtok minden egyes tagja Isten csodálatos remekművei vagytok, akárcsak minden kor minden egyes embere! Értékesek vagyunk, Mennyei Atyánk szeme fényei, nem szabad bántanunk egymást!

Ne engedjétek, hogy a keserűség vagy a gyűlölet elvegye a jövőtöket! A zárka falai közt is lehet imádkozni, befelé fordulni, és új alapokra helyezni az életet. Kérjétek a Mennyei Atyát, hogy tisztítson meg a múlt sebeitől, és adja vissza azt a reményt, amelynek fényénél újratervezhetitek az életeteket!

Mi itt, a világ másik felén is imádkozunk értetek. Hinni merünk abban, hogy a szeretetnek és a megbocsátásnak nagyobb ereje van, mint bármilyen rácsnak vagy kőfalnak. Szeretném, ha tudnátok: Jézus Krisztus ma is pontosan ott van veletek a legsötétebb cellában, a legnehezebb órában is. Ő mondotta: „Börtönben voltam, és meglátogattatok!” Ő sorsközösséget vállal velünk, ott is ölelésre kitárt karral vár mindannyiunkat, mert azt akarja, hogy bölcs szeretettel, kitartó, kemény munkával, eredményesen építsük az emberiség közös otthonát, Isten gyönyörű Országát!

Mindent Isten szeretetéért,

Kisebb testvéretek,

Csaba t.

Lettre aux jeunes incarcérés en France

Le message de l'amour et de l'espérance

Chers Jeunes, chers Frères des grandes villes de France,

Je lis et je vois dans les médias que les manifestations ont dégénéré en affrontements, et que dans ce grand tumulte, des milliers de jeunes – pour la plupart encore mineurs, garçons et filles à la vie naissante – se retrouvent derrière les barreaux. Je sais qu'il est difficile, sous la contrainte de la loi, de chercher sa voie dans un monde ravagé par des passions meurtrières. Je ne veux pas vous juger, car je sais que la tension, la colère, le mécontentement et la révolte qui brûlent en vous ne viennent pas de nulle part. Vous avez grandi dans un monde qui ne vous offre souvent que la consommation, la compétition et la possession comme buts, mais qui ne vous donne ni véritable foyer, ni amour, ni vision d'avenir. Il est facile de se perdre dans la jungle de béton lorsque l'on a l'impression que personne n'écoute son cri de détresse sincère et profond. En même temps, ce n'est pas mon rôle d'attaquer ou de défendre les autorités, ni d'expliquer les événements. Je souhaite plutôt vous prendre la main et partager avec vous les réponses que nous avons trouvées ici, au milieu des innombrables tempêtes destructrices de l'Europe de l'Est.

Sur moi-même, je dirai simplement que je suis un moine franciscain, et que je me trouve actuellement en Terre Sainte, aux portes de Tabgha, dans cette grotte où, il y a deux mille ans, Jésus a peut-être formulé le Sermon sur la montagne avec ses apôtres ! Nous sommes douze hommes qui, au début des années 1990, venaient eux aussi d'une grande pauvreté pour entrer dans notre foyer pour enfants. Plusieurs arrivaient de la rue, et puisque l'un d'eux, Mátyás, a été ordonné prêtre franciscain ici en Terre Sainte, nous sommes venus le rejoindre pour nous réjouir avec lui et remercier Dieu de nous avoir sortis du tourbillon de la colère pour nous combler de paix, d'une belle famille et d'une vie créatrice et précieuse.

Je commence mon propos par une histoire vraie :

Savez-vous que saint François d'Assise, dont je porte l'habit, s'est lui aussi retrouvé impliqué dans un conflit armé dans sa jeunesse ? Avec ses compagnons, ils ont pris les armes et ont vaincu dans la ville d'Assise les seigneurs qu'on appelait alors les Maiores (les grands). Ces derniers se sont réfugiés à Pérouse, le chef-lieu de la province, et ont organisé une armée pour reconquérir leur ville. François et ses compagnons mécontents ont attaqué Pérouse, mais ils ont été vaincus dans les combats. Leurs rêves se sont effondrés ; François lui-même a passé un an comme prisonnier de guerre dans un cachot, jusqu'à ce que son père le rachète à prix d'or.

François est tourmenté, il cherche sa voie ! Chez lui, tant les vainqueurs que les vaincus portent un jugement sur lui. Il cherche sa place, se cache pendant des années, prie dans des chapelles abandonnées et en ruines, et je suppose qu'il repense mille fois aux événements passés. C'est dans la solitude et l'enfermement qu'a commencé la véritable percée dans son cœur. Il lit les Saintes Écritures et comprend que les armes et les guerres de ce monde n'apportent jamais la liberté, ni pour le vainqueur ni pour le vaincu.

Le Sermon sur la montagne de Jésus lui fait comprendre que notre monde ne peut être rendu meilleur, plus pur et plus habitable que par l'amour divin, humble, pur et qui pardonne tout ! Il comprend le commandement de la paix et de l'amour des ennemis : Jésus nous dit : « Heureux les artisans de paix, car ils seront appelés fils de Dieu. »

Il lit également : « Heureux ceux qui sont persécutés pour la justice, le royaume des cieux est à eux. » Mais comment faut-il lutter pour la justice ? C'est une école difficile, un apprentissage ardu : « Aimez vos ennemis, faites du bien à ceux qui vous haïssent » (Mt 5,44).

Saul part sur le chemin de Damas pour commettre des meurtres avec ses hommes pour des motifs idéologiques et politiques. Jésus ne condamne pas cet homme : il va à sa rencontre, l'appelle par son nom et initie un dialogue ! La fin de ce dialogue, c'est que Saul devient saint Paul, l'apôtre des nations, qui écrira le magnifique hymne à l'amour. Saint Paul a fait le bon choix, car par ses lettres et ses œuvres, il a rendu cette terre bien plus belle et habitable qu'en restant Saul et en livrant des milliers d'hommes au sort sanglant du diacre saint Étienne !

Les grands artistes préparent des esquisses, des ébauches avant le chef-d'œuvre. François comprend qu'il n'est pas mauvais en soi, mais que sa vie jusqu'alors n'était qu'une esquisse sur la toile de l'amour mal compris. Il se met à l'œuvre, et de ses propres mains – lentement, l'un après l'autre – il restaure trois sanctuaires en ruine et des ermitages abandonnés ! Il retape, nettoie, plante des fleurs, prie ! Il cherche sa place, et sous la croix, il est illuminé. Le Vendredi Saint, Jésus ne prononce pas un jugement, mais une prière : « Père, pardonne-leur, car ils ne savent pas ce qu'ils font... » Il comprend la parole de notre Rédempteur : le monde n'est pas mauvais, il est seulement ignorant ; il ne faut pas condamner les hommes, mais les enseigner. Il comprend qu'on ne peut pas vaincre, briser et jeter par la fenêtre les ténèbres, mais qu'il suffit d'allumer la lumière, et que la lumière dissipe les ténèbres sans violence. Et François s'élance avec la lumière éclatante du Christ, le commandement de l'amour !

Chers Jeunes, vous devez savoir qu'aux yeux de notre Père céleste, vous n'avez pas perdu votre dignité d'enfants de Dieu, même si tant de gens portent un jugement sur vous ! Aux yeux de Dieu, vous n'êtes pas des « délinquants » agitateurs, mais des êtres infiniment précieux et merveilleux, dans le cœur desquels bat la bonté, le talent et l'espérance de continuer à créer le monde, vous pour qui Il a donné Sa vie sur la croix. Vous devez le savoir : Dieu ne crée pas de rebuts ; vous tous, chaque membre de votre génération, vous êtes les chefs-d'œuvre merveilleux de Dieu, tout comme chaque être humain de chaque époque ! Nous avons de la valeur, nous sommes la prunelle des yeux de notre Père céleste, nous ne devons pas nous faire de mal !

Ne laissez pas l'amertume ou la haine vous voler votre avenir ! On peut aussi prier entre les murs d'une cellule, rentrer en soi-même et placer sa vie sur de nouvelles bases. Demandez au Père céleste de vous purifier des blessures du passé et de vous rendre cette espérance à la lumière de laquelle vous pourrez réinventer votre vie !

Nous aussi, à l'autre bout du monde, nous prions pour vous. Nous osons croire que l'amour et le pardon ont plus de pouvoir que n'importe quelle grille ou mur de pierre. Je voudrais que vous sachiez : Jésus-Christ est là, aujourd'hui encore, exactement avec vous dans la cellule la plus sombre, à l'heure la plus difficile. Il a dit : « J'étais en prison, et vous êtes venus me voir ! » Il fait commun accord avec nous, il nous y attend les bras ouverts pour nous étreindre, car Il veut que, avec un amour sage, un travail persévérant et acharné, nous bâtissions avec efficacité la maison commune de l'humanité, le magnifique Royaume de Dieu !

Tout pour l'amour de Dieu,

Votre plus petit frère,

Frère Csaba