Az utazó, aki egy breton misszionárius nyomdokain járt a sarkvidéken

Nyomtatás

b_300_300_16777215_00_images_stories_Igaz_Pedagogia_PereLe.jpegAnne Quéméré, aki szereti a kalandos utazásokat, mindig készen áll arra, hogy hajóba szálljon. 2014 óta egy breton misszionárius nyomdokain jár vissza Kanada északi részére. A szokatlan kalandból könyv született.

2014 nyarán Anne Quéméré kajakkal akart átkelni az észak-nyugati átjárón, ám a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt Tuktoyaktukban rekedt, egy 900 lakosú faluban, Kanada távoli észak-nyugati részén a Mackenzie folyó torkolatánál. Ott hallott először le Meur atyáról, aki breton volt, mint ő is, és 1946-ban szállt partra a távoli északon, hogy soha többé ne hagyja el.
Kényszermegálló
«Aminek csak néhány napos megállónak kellett volna lennie, teljesen felforgatta az életemet» vallotta be az utazgató Anne Quéméré. «Ahogy sétáltam a faluban, hogy két-három fotót készítsek, észrevettem egy kis templomot, amely körül emberek sürögtek-forogtak javítgatás közben, és meglepetésemre franciául beszéltek! Nem messze onnan a szárazföldön egy hajót láttam, amelynek «Notre Dame de Lourdes» volt a neve, és közvetlenül mellette volt egy fehér sorompóval körülvett sír, Robert le Meur atya nevével és 1920-1985 dátummal! Egy breton, akit Tuktoyaktukban temettek el! Erről muszáj volt többet megtudnom…»
Így ismerkedett meg a québeci származású Fay nővérrel, a «Tuk» katolikus közösségért felelős apácával, és Carmellel, aki évek óta önkéntes munkatáborokat szervez a templom restaurálására. Nos, néhány nappal később, amikor vissza kellett fordulnia, és fel kellett adnia azt a tervét, hogy átkeljen az észak-nyugati átjárón, visszatért Tukba és természetesen meglátogatta őket.
«Mivel három hetet kellett várnom, hogy repülőre üljek, felajánlottam, hogy segítek… és azon kaptam magam, hogy a templom festményeit csinálom. A dolgok nem feltétlenül úgy alakulnak, ahogy eltervezte az ember, mindig van valami pozitív dolog is az események láncolatában.»
Le Meur atya nyomában
Anne Quéméré a közösséghez csatlakozva lassanként rájött, hogy kicsoda is ez a híres le Meur atya, akinek még ma is jelen van emléke. «Kifogyhatatlanok, amikor az Északi-sarkvidékről beszélnek, és akkor is, amikor le Meur atyára emlékeznek. Ő is közéjük tartozott, ahogy mondani szokták. Okrayuyoaaluk-nak nevezték, ami azt jelenti: „aki jól beszél”. Azért adták neki ezt a nevet, mert nemcsak megtanulta nyelvüket, az inuvialuktunt, hanem tökéletesen beszélte is. Okrayuyoaaluk – ezt a címet kapta egy 1973-as dokumentumfilm is, amit Christian Brincourt készített. A neves riporter a le Meur atyáról szóló riportját az egyik legerősebb találkozásának nevezte, olyannak, mint a Teréz anyával való találkozás. A filmet Anne a Nemzeti Audiovizuális Intézetben fedezte fel, és az idén vetítette le a sarkvidékieknek. «Ezen a vetítésen megállapítottam, hogy milyen mély nyomot hagyott az emberekben az atya alázata és kedvessége.»
Az első tartózkodás Tukban felkeltette Anne-ban azt az igényt, hogy jobban megismerje ennek az embernek az életét. «Noha csak néhány órát terveztem ott tölteni, már ötször mentem vissza, télen is, amikor mindössze két órán keresztül dereng valamiféle világosság, és nyáron, amikor huszonnégy órában világos van. Bár különösen nem vagyok vallásos, ennek az embernek a tanúsága csodálatba ejtett és kérdéseket vetett fel bennem. És noha csak 200 embert keresztelt meg 40 éves ittléte alatt, generációkon hagyta ott nyomát! Megtanulta a nyelvüket, életmódjukat, megtanult horgászni, megtanulta a kultúrájukat, sőt annyira belebújt a bőrükbe, hogy végül már úgy is gondolkodott, mint ők.»
A tuki katolikus közösség szíve
«A következő nyáron ismét megpróbáltam átjutni az észak-nyugati átjárón, sikertelenül, de jobban megismertem Tuk lakóit és továbbra is érdekelt Robert le Meur atya. 2014 nyara óta már ötödször tartózkodtam itt. Minden évszakban jártam itt, hogy jobban megismerjem ezt az országot, amit mindig fagyottnak képzelünk, pedig a hőmérséklet nyáron 18° is lehet, és a vidék hemzseg a szúnyogoktól. Ott tartózkodásom során a misszión lakom, Fay nővérnél, ennél a kivételes, nagyszerű hölgynél! Körülbelül tíz éve került Tukba, amikor felhagyott a tanítással és nyugdíjba ment. Ő az, aki a katolikus közösséget élteti, de mindenkinek a segítségére siet. Csodálatos élete és jelenléte van ebben a faluban neki is.»
Egy teljesen elkötelezett misszionárius
Le Meur atya is Finistère-ből származott, mint Anne, egészen pontosan Saint-Jean-du-Doigt-ból. Az Aix-en-Provence-ben alapított missziós közösségnek, a Szeplőtelen Szűz Mária oblátusainak a tagja volt, amit a 19. században alapított Eugène de Mazenod érsek. A közösség erőteljesen jelen volt Kanadában a 19. és 20. században, különösen a távoli északon élő inuitoknál.
«Amikor megpróbálom elképzelni, milyen lehetett neki megérkezni 1946-ban, az én kalandjaim semmiségnek tűnnek számomra. Ő valóban úttörő volt!» Amikor visszatért Franciaországba, Anne találkozott az atya családjával, akik még mindig abban a faluban élnek, Finistère északi részén. Unokaöccse rábízta levelezéseit és számos fényképet. Aztán a kanadai barátok átadták neki hajónaplóját… «Az összegyűjtött tanúvallomásoknak köszönhetően apránként rekonstruáltam ennek a 25 éves fiatal papnak a bámulatos útját, aki a nagy háború után New-Yorkban szállt partra és átkelt Kanadán, hogy a távoli északra menjen.»
Tisztelgés az ember és a távoli észak előtt
2018 tavaszán jelent meg a le Meur atya életéről szóló könyv, amit Anne nagy gonddal készített elő. Csak egyet sajnál: hogy nem találkozhatott azzal «az átható kék tekintettel, amely egy pillanat alatt megnyugtatott mindenkit», s amelyről azok meséltek, akik életében találkoztak vele. De reméli, hogy a lehető legőszintébbnek és leghívebbnek szánt könyvével meg tudja osztani a távoli északon élő barátainak életét, és bemutathatja egy olyan, mély meggyőződéssel élő ember életét, aki mások szolgálatába állította értékeit azáltal, hogy teljesen átadta magát küldetésének.
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia
www.katolikus.ma