Uram Jézus Krisztus,
ma némán állok a kereszt alatt.
Nincsenek nagy szavak –
csak a szívem, amely nem érti,
de érzi, hogy valami végtelen történt.
Ma elnémul az ég.
Ma megreped a templom kárpitja.
Ma az Isten Fia meghal – értünk.
Uram,
hogyan köszönhetném meg ezt?
Hogyan érthetném meg,
hogy Te, aki ártatlan voltál,
magadra vetted minden bűnünket?
Ma nem mentegetőzöm.
Nem magyarázom a hibáimat.
Csak hozom őket – mindet –
és leteszem a kereszted alá.
Mert tudom: ott a helyük.
Köszönöm, hogy szerettél a végsőkig.
Köszönöm, hogy nem szálltál le a keresztről,
mert ott voltam a szívedben –
még akkor is, amikor én nem voltam ott érted.
Uram, taníts engem csendben lenni.
Taníts virrasztani Veled,
nemcsak Nagypénteken,
hanem a hétköznapok rejtett keresztjeinél is.
Imádkozom ma mindazokért,
akik szenvednek, elhagyatottak, kereszthordozók.
Te ismered a fájdalmat, a szomjúságot,
a magányt és az utolsó lélegzet terhét.
Maradj velük. Maradj velem.
És ha el is borul az ég,
ha úgy is tűnik, hogy a halál győzött –
segíts hinni abban,
hogy már ott moccan a hajnal fénye.
Mert kereszt nélkül nincs feltámadás.
És Te nem maradsz a sírban.
Ámen.