Hűséggel és kitartóan őrizte, amit Isten rábízott címmel készített interjút Carlo Acutis édesanyjával Vértesaljai László SJ – annak apropóján, hogy a szent születésének 35. évfordulóján, május 3-án helyezik el ereklyéit Budapesten, a Mária utcai Jézus Szíve-templomban. A beszélgetés magyar fordítása A Szív jezsuita magazin májusi számában jelent meg. 

Az alábbiakban Vértesaljai László SJ írását közöljük.

„Mindenekelőtt mondjatok le a közösségi média idejéből egy fél óráról, adjátok oda ezt az Úrnak, imádkozzátok a rózsafüzért, lépjetek az Eucharisztia elé, és olvassátok a Szentírást, Isten Szavát” – üzeni A Szív fiatal olvasóinak Antonia Salzano. Elmentem az Acutis mamához riportot készíteni, és a fiával találkoztam...

Két ember találkozott. Egy anya, aki elvesztette a fiát – és egy fiú, aki elvesztette az anyját. Kevés szó és néhány gesztus után szinte azonnal éreztük egymást, mert mindketten értettük, hogy abban az Isten adta „veszteségben” az Úr azonnal új Életet fakasztott, ahogy az aznapi evangélium – április 14-én – üzente: „Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született” (Jn 3,7–8).

Assisiben találkoztunk, valahol félúton a város és Szent Ferenc remetesége közt, a Casa Carlo Acutisban, mely az út mentén, sűrű erdőben, tizenéveseknek készült közösségi fogadóház. Korán reggel indultam Rómából, és nyolc után fehér ködpaplan ereszkedett a remeteség környékére. Szeretem a ködöt, mert „fátyolba”, misztikus velumba burkolja a világot, és ilyenkor a táj, a fák, a házak elveszítik ugyan szikrázó felszíni nyilvánvalóságukat, de belülről szelíden valami olyat üzennek, mint egyébként nem. Pontosan ezért jöttem, a Carlo alakja, „feje fölé font glória” mögé nézni, édesanyja segítségével. Honnét is fútt az a Szél, és hogyan is történt az az újjászületés…?

Korábban érkeztem, fél kilencre, tíz óra helyett, így amíg körbejárom a remeteséget, eszembe jut Carlo labirintusélménye, amit édesanyja később maga is felidézett a beszélgetés során. A tizenkét éves fiú szüleivel és anyai nagyijával együtt utazott Chartres-ba 2003-ban. Egykor magam is jártam arra, ahol a sík tájon már vagy húsz-harminc kilométerről lehet látni a gyönyörű gótikus katedrális kettős tornyát. Carlo a székesegyházban azonnal felfedezte a főhajó padlózatába metszett hatalmas labirintust, amelyet a XII. században készítették: tizenhárom méter átmérőjű, és a teljes útvonala 261 méter. Ezt a labirintust úgy ismerik, mint a „Mennyei Jeruzsálem” felé vezető utat, mert a lélek zarándokútját jelképezi az Égi Haza felé. A négy cikkelyre osztott mezőben a tizenegy koncentrikus körbe metszett „utat” Carlo gyorsan körbejárta – ahogy a mama mondja. „Talán túl gyorsan is, de egyenesen a közepébe ért. Hazatalált. Mindez egy pillanat alatt történt. Amíg folytattuk a katedrális megtekintését, hirtelen szörnyű érzésem támadt, nagyon erős felismerés töltött el, hogy Carlo korán fog meghalni. Hatalmas szorongás töltött el, mert ő volt az egyetlen gyermekem.”

Lám, most az elbeszélésben carlósan én is előreszaladtam, de folytatom rendben: csengetésemre beengednek az erdei Carlo Acutis Házba, és amint leereszkedem a szerpentinúton a főépülethez, máris három kutya fogad. Igaz, tábla jelezte őket, ezért csak résnyire nyitok ajtót, és olaszul biztosítom őket barátságomról: Siete bravi! Minthogy azonnal buzgón visszajeleznek, kiszállok bátran és bizalommal, mire „szagot fognak”, és a legnagyobb kutya – később megtudtam, hogy Rexnek hívják – felágaskodva két mellső mancsát a mellkasomra teszi, és barátsággal arcon nyalintott. Hajnalban errefelé esett, így Rex sáros lábnyoma ott maradt fekete jezsuita pólómon. Nagyjából elsimítottam, de a nedves mancsok később újra kirajzolódtak, és így haza is hoztam e kutyabarátság lenyomatát. Persze tudtam, hogy Carlo – Szent Ferenc példájára – édesanyjával együtt nagyon szerette az állatokat, főként a kutyákat, és tartottak párat belőlük milánói otthonukban, miként Assisiben is.

Erről hamar meg is győződöm, amint nem sokkal később megjön Antonia, Carlo édesanyja. Ahogy kiszáll, Rex a már ismert módon üdvözli, mancsok a mellen, és az elmaradhatatlan kutyacsók. Antonia engedi, kezével közben simogatja a többi kutyus fejét. Meglehet, Carlo is pontosan ezt tette? – ötlik föl bennem, de már be is invitál a nagyterembe, ahol a falon nagyban és színesben az eucharisztikus Carlo nagyított képe.

Az asztalon – mert várakozás közben volt erre időm – már várnak rá apró ajándékaim: egy szép hímzés Édesanyámtól és egy pici flaskó ötputtonyos tokaji bor. Leülünk, kapunk egy elmaradhatatlan kicsi, de goromba feketét, és bemutatkozom; mutatom Édesanyám fényképét: hosszasan megnézi, aztán a nagycsaládi fotót 1957-ből, amikor már heten vagyunk testvérek. Aztán leengedi a fényképet, és mesélni kezd magáról, kérés és kérdés nélkül. Talán kicsit hosszabb volt a „bemelegítés” a találkozáshoz, de hagyom, hogy történjen magától, és hozzá igazodom. „Ebből aztán rendes riport nem lesz” – gondolom, de tudom, akkor a legjobb az, amikor spontán, szívből fakad. Még nem sejtettem akkor, hogy a riport nem annyira az, amit mond, hanem ahogyan mondja, mert abban teljesen, kereken egészen ott van, benne van a fia.

Elmentem az Acutis mamához riportot készíteni, és a fiával találkoztam.

A családi fényképem oldja ki az emlékezését: „Carlo volt az egyetlen fiam. Szerettem volna még, de nem adatott. Nagyon szerettük egymást; én éppúgy ragaszkodtam hozzá, mint ő hozzám. Teljesen normális életet élt, mégis volt benne valami egészen különleges, igen, lelkének valami mély harmóniája. Látszatra olyan volt, mint bárki más, mint az anyja” – mutat mosolyogva magára és ruhájára, amin bizony látni a kutyamancsokat, és azt is, hogy nem divat, hanem inkább a praktikum vezeti. „Carlo egyszerűbben, diszkrétebben öltözködött, mint a barátai, nem követte a divatot. Ebben tudatos volt, egyfajta evangéliumi szegénységgel élt, visszafogottan. Ami rendkívüli volt benne, az nem rajta volt, hanem benne. A mosolya tette kedvessé, vonzóvá, és ettől lett olyan fiúsan elegáns. Carlo messze nem volt magamutogató, viszont arra nagy gonddal ügyelt, hogy egész élete egységes legyen. Egyszerűen beszélt, őszinte és kedves volt, jó eszű gyerek, éles elmével, jó humorérzékkel megáldva.”

Itt megáll, és hozzáteszi: „Feltétlenül hitt a megkérdőjelezhetetlen alapértékekben. Ebben biztos más volt, mint a többiek. Lehet, hogy ez volt a küldetése. Mégis elvette az Isten. Férjemmel az utolsó pillanatig hittünk a csodában, hogy meggyógyul. Igen, elvesztettük a fiunkat, mégis megtartott minket az a reménység, hogy csak egy időre tűnt el ez életünkből. És tényleg, Carlo még aznap üzent anyámnak: »Nagyi, ne aggódj, angyalok között vagyok, és ne sírj, mert mellettetek maradok…! « Aztán nekem is üzent, sokszor álmomban…” Itt Antonia eltöprengve rám néz, s kezében tartja Édesanyám fényképét. Egyenesen kérdi tőlem: „Atya, maga szokott beszélni az édesanyjával?”

Na tessék, most meg engem interjúvolnak – villan be, bár ezt még Rómában felírtam, hogy megkérdem tőle. „Igen, igen, mindennap beszélek Mamával” – felelem, de nem részletezem, ellenben nagyon hálásan megköszönöm neki, hogy a „fia titkáról” szóló könyvében írt erről, mert mintegy isteni megerősítést láttam abban, hogy igenis, lehet beszélni Istenhez tért szeretteinkkel.

„Szóval a fiam üzent nekem – veszi vissza a beszélgetés fonalát Antonia. – Éppen most húsz éve, 2006-ban ment át az örökkévalóságba, amikor már nem is voltam annyira fiatal, úgy negyvenéves, mi pedig szerettünk volna még gyereket. De nem jött a baba. Ekkor arra gondoltunk, hogy örökbe fogadunk egy gyermeket. El is kezdtük intézni, mire kiderült, hogy nálunk itt, Olaszországban hét-nyolc évet kell várni a tényleges örökbefogadásra. Ez 2010-ben történt, négy évvel az ő tranzitusa után. Ekkor álmomban üzent nekem: »Anya, ne aggódj, lesznek nekem még testvéreim.« Egy hónap múlva észleltem, hogy már fogantam, de még nem tudtam róla. Aztán ikrek születtek, Francesca és Michele, most már tizenhat évesek...

S hogyan vannak együtt a gyerekek…? – kérdem óvatosan. Mosolyog, nem annyira anyai büszkeséggel, hanem madonnás hálával: „Olyanok, mint Carlo! Ők is… – s itt megnyomja a szót – kezdettől fogva megkapták a hit kegyelmét. Igen, ez egyfajta gratia infusa, beléjük öntött kegyelem. Éppúgy szeretik a szentmisét és az imádságot. Ha tudnak, mindennap mennek szentmisére, és mindennap imádkozzák a rózsafüzért. Carlo a testvérük, együtt vannak, hárman; még akkor is, ha nem élhettek együtt. Bizonyos szempontból pedig Carlo olyan nekik, mint Goretti Szent Mária, tehát imádkoznak is hozzá.”

S minthogy szorosan mellette ülök, kezemben tartom a mikrofont, így érzem a lényét, lendületét, temperamentumát. Nagyon hasonlít a fiára, főként a szeme és a mosolya, Kérdem is a fia tekintetéről, mire készséggel, örömmel és hosszasan válaszol. Érzem, hogy ezt már sokszor elmondhatta, mert csak úgy gördül a sok olasz szó az ajkáról.

„Hogy mit is köszönhetek én Carlónak? – ismétli a kérdésemet. – Mindenekelőtt a hitemet, és mert a hit ad értelmet az életnek, így valamiként az életemet köszönhetem neki Krisztusban. Én adtam neki testi életet, ám az Úr a fiamon keresztül érintett meg. Carlo születése előtt nem volt élő hitem, rajta pedig épp azt láttam, hogy egészen kicsi korától kezdve – magától – kötődött Jézushoz, és ez engem is megváltoztatott. Kérdőre vont az élete, és elkezdtem egyre mélyebbre hatolni magamban, hogy miben kell megváltoznom. Mindenekelőtt a viszonylagosság rabja voltam, úgy éltem, mint a többiek. Oldalra és körbenéztem, de

Carlo megtanított felfelé nézni, az Abszolútum felé.

Közben megéreztem, hogy a fölfelé tekintésemre, valójában a keresésemre Ő a kegyelmével válaszol. Aztán később Carlo arra is megtanított, hogy ezt a keresést állandósítsam, s a szentségekből merítsek hozzá erőt. Így adódott, hogy egyre fényesebb lett az életem, eltűnt a szürke monoton világ, és kezdtem látni az örökkévalóságot...

Persze közben olyan jelek adódtak, melyek jelentését akkor nem tudtam, de cselekedtem. Carlo első játékszere egy kis puha agnellino, bárányka volt, amit mindvégig megtartott magánál. Első születésnapi tortája is bárányka formáját viselte, aztán ő maga lett Isten kisbáránya, aki rövidke élete végén felajánlotta életét a Szentatyáért és az Egyházért. Hétévesen »korengedménnyel«, mert ezt annyira kérte, elsőáldozó lett. Már ekkor, éppen csak megtanult írni, felírta magának: »Egy lenni Jézussal, ez az én életem programja.« Emlékszem, amikor az elsőáldozásra tartottunk a Milánó környéki ambroziánus nővérek monostorába, megálltunk, mert az úton átment előttünk egy kisbárány. Ezek a bárányos mozzanatok végigkísérték az életét, mindig emlékeztetve bennünket Jézusra, az Isten Bárányára...

Carlo versenyt futott az idővel, három hónaposan mondta ki az első szót, öt hónaposan már beszélt, két és fél évesen szívesen ment a templomba, megállt csendben a tabernákulum és a Szűzanya előtt. Mindig nagylelkű volt, a csokiját megtörte, hogy kioszthassa másoknak. Elsőáldozásától kezdve, saját kezdeményezésére mindennap misére ment, persze elkísértük, ő pedig mindig imádkozott, mise előtt és után is. Ezért is mondhatta később, hogy az »Eucharisztia neki autósztráda a mennybe«. Ő ezt úgy értette, ahogy az Úr megígérte: »Én veletek maradok mindennap a világ végéig.« Ez az ígéret az Eucharisztiában ölt valóságot, és így mintegy idő- és térbeli meghosszabbítása a megtestesülésnek. Éppen ezért kell egynek lenni Jézussal, mint szőlővesszők a szőlőtőn. Ezért bízta magát Carlo feltétel nélkül Jézusra, az Egyházra és a szentségekre...

Mélységesen tisztelte a Szűzanyát, különösen is vonzódott a Fatimai Madonnához – ott többször is jártunk együtt.

Hitt a közbenjárás erejében, amire nagyon is rászorulunk, mert sokan tartanak a kárhozat felé. Carlo személyes meghívásnak érezte, hogy ő maga, saját életén keresztül, közbenjárjon másokért. Feladatának tekintette, hogy imádkozzon a tisztítótűzben szenvedő lelkekért.

Amikor meghalt a nagypapája, álmában hallotta a kérését, hogy segítsen neki az imájával, mert nagyon szenved. Erősen hitt abban, hogy sokat tehet értük. Ez jellemző volt rá, először a hitbéli felismerés és utána egy stabil elköteleződés. Ezekből nem engedett, mindig hűséges maradt bennük...

Engedelmes fiú volt, megtette, amit kértünk, de mindig volt bizalma, hogy bátran kérje tőlünk, amit szeretne. Amikor iskolát kellett váltania, s beírattuk a jezsuiták milánói líceumába, emlékszem az arcán két könnycseppére, mert annyira szerette az osztálytársait...

Hogy miért is vagyunk Assisiben? Mert Carlo különös módon vonzódott Szent Ferenchez, akit az Eucharisztia emberének tartott, hiszen naponta kétszer vett részt szentmisén. Ez nagyon megfogta Carlót. A szentmisében erősen érezte Isten alázatát, aki kiüresíti magát, és istenségéből a pap szavára a kenyér és a bor színébe rejtezik, elhagyja a végtelent, és belép a törékeny véges valóságba. Éppen ezért Carlo szerint

Jézustól ezt az alázatot kell megtanulnunk, mert alázat nélkül nem marad hely bennünk Isten számára. Ezt az alázatot fedezte fel Szent Ferenc életében,

és megtanulta tőle a készséget, hogy ő maga is úgy menjen a rászorulók megsegítésére, ahogy Isten Szegénykéje tette. Carlo sokszor kért tőlünk pénzt, főleg hogy pokrócot vehessen a rászorulóknak, de azt hiszem, hogy azok a hajléktalanok leginkább a kedvességéért rajongtak érte. A temetésére közülük nagyon sokan eljöttek, és szívből megsiratták...

Carlo nem félt a haláltól. Az igazi vég nem a halál, hanem a bűn – tartotta. A halált találkozásnak tekintette, amikor az Úr színe elé járulunk. Ezt a kapcsolatot azonban imádság nélkül nem lehet fenntartani. Mindezt olyan természetességgel tette, hogy soha nem vitatták el tőle a hitét, ebben ő valamiként karizmatikus volt. Azt is láthatták, hogy a szavain túl maga az élete merő tanúságtétel. Az ember testét a Szentlélek templomának tartotta, mert míg az Atya és a Fiú a mennyei trónusán ül, addig a Szentlélek a mi szívünkben székel, és már csak ezért is kell a testünket tisztán tartani...

A lányokkal szemben Carlo egyfelől korainak tartotta még az időt a velük való kapcsolatra, másfelől nagy és erős evangelizációs küldetéstudata volt, ami figyelmét, minden erejét lekötötte. Szomorúan látta az üres templomokat, és például az eucharisztikus csodákról készített internetes kiállításával próbált üzenni a kortársainak, hogy mekkora kincs vár rájuk Jézusban. Nem tudjuk pontosan, de úgy sejtjük, ott rejtőzött a szívében a gondolat, hogy pap legyen. Erről halála előtt engem és a nagyiját is megkérdezte, hogy mit gondolunk róla…

És végül, hogy mit üzenek A Szív újság fiatal olvasóinak? Mindenekelőtt mondjatok le a közösségi média idejéből egy fél óráról, adjátok oda az Úrnak, imádkozzátok a rózsafüzért, lépjetek az Eucharisztia elé, olvassátok a Szentírást, Isten Szavát. Ha ebben hűségesek maradtok, meglátjátok, átalakul az életetek. És a legfontosabb, hogy tegyétek az Urat életetek legközepébe, mert ez teszi igazán boldoggá az embert. Szívesen elmentem volna a május 3-i ünnepre, Carlo relikviája elhelyezésének az ünnepére, de már a következő két hónapom foglalt, később azonban szívesen elmennék.

Amikor 2006. október 12-én kivitték a fiam koporsóját a szobájából, eszembe jutottak Carlo szavai: »Mama, ha minden álmunk szertefoszlik is, akkor sem hagyhatjuk, hogy ez megbénítsa a szívünket. Mama, minden csalódásból új álom születik.«”

S hogy mit is csinálhattam még a riport után? Mi sem volt természetesebb, mint elmenni hozzá a Spogliazione-templomba a sírjához. Ott leültem a koporsóval szemközt, elővettem a rózsafüzért, és felszabadultan, örömmel imádkoztam. Jó erők születtek bennem, elhatározások… Carlo, Ti ringrazio tutto! Carlo, mindent köszönök. És kérlek, ügyelj ránk, onnan föntről! Ci vediamo. Találkozunk még. Drága Uram, jó Istenem, Neked pedig végtelen hálával köszönöm, hogy a „Kicsiket” ma is elénk állítod. Tanulom is Carlótól azt az apostoli lendületet, mellyel egészen és maradéktalanul neked és országodnak szentelte magát, egészen élete utolsó pillanatáig.

A Szív 2026. májusi lapszáma megrendelhető, vagy kedvezményesen előfizethető akár pdf-formátumban is a Jezsuita Kiadó webshopjából. A magazin a megszokott terjesztési pontok mellett megvásárolható a Jézus Szíve templomban helyet kapott új könyvautomatából is.

Forrás és fotó: A Szív májusi száma

Magyar Kurír