Szent István példájára - munkával és reménységgel

Kategória: Csíksomlyó Találatok: 1697

Szent István nevét viseli Csíksomlyón a dévai Szent Ferenc Alapítvány legújabb gyermekotthona, melynek átadására az elmúlt hétvégén került sor.

 

 

 

 

Ezt követően kérdeztem, Böjte Csaba ferences atyát az indítékról, bátorságról, tanévkezdésről, de végül még a telefongyár és egy hátizsákos példa is beleszövődött a beszélgetésbe.

– Mostanában mindenki igyekszik minél jobban összekuporodni a takarója alatt, a gazdasági válságra hivatkozva szűkíteni a tevékenységét. A Szent Ferenc Alapítván viszont pár napja szentelte fel legújabb gyermekotthonát. Milyen gondolat vezérli ilyenkor Csaba atyát, amikor ennyire bátran belevág egy újabb terv megvalósításába?
– Ezek a tervek azért nem egy-két hete, hónapja születtek. Ez már régi terv volt. Lévén, hogy Székelyföldön kisebb falvakban, városocskákban végezzük a munkánkat, olyan helyeken ahol elemi osztályok, esetleg gimnázium van. Az innen kinövő gyermekek továbbtanulására kellett megoldást találnunk. így született a csíksomlyói otthon. Hál’istennek az épületet ingyen kaptuk használatra száz évre, csak fel kellett újítani, bebútorozni. Jelenleg 36 gyermek van az otthonban, Balázs Melinda Erzsébet – Zsóka nevelőnőre bíztuk a házat, aki munkatársaival biztosan jó munkát fog végezni.
– Bizonyára a tanévkezdéskor az alapítvány más otthonaiban is gyarapodott a gyereklétszám. Hány gyermekről gondoskodnak most Erdély-szerte?
– Hát 1800 gyereknek adtuk ki nyár elején a vakációt és gondolom, olyan kétezerrel kezdjük az új tanévet. A pontos összesítés még folyamatban van. Meg aztán amúgy is mindig van némi mozgás. De visszatérve a gazdasági válságra és a bátorságra: a Szent Ferenc Alapítvány nem saját erejéből akar mindent megoldani. Inkább csak kovász szeretnénk lenni. Nagyon sok településen sikerül megszólítani, sőt a munkánkba be is kapcsolni a helyi önkormányzatokat, iskolákat, plébániákat, magukat a helyi lakósokat is, akik adományaikkal segítik a helyi napköziket, otthonokat Székelyföldön. Ott tehát kicsit könnyebb megoldani ezek fenntartását, mint itt a szórványban. Persze azért nagyon sok logisztikai dolgot kell megoldani és a kovászt mégiscsak oda kell tenni. Úgyhogy van munka bőven. De azt látom, hogy Szent István királyunk is, akiről ezt az otthont elneveztük, ezer évvel ezelőtt nem kezdett el nyafogni, hogy milyen rossz világ van, milyen sötét ez a középkor, hanem terveket készített, vármegyéket, püspökségeket alapított, kitalálta, hogy tíz falu építsen egy templomot és az emberek járjanak el ide vasárnap és imádkozzanak. És álmai által abból a sötét középkorból kiemelkedett egy birodalom, egy ország, itt a Kárpát-medencében, ahol azért fejlődés és virágzás volt, értékek teremtődnek. Úgy gondolom, hogy manapság sem a terhek súlya alatt kell görnyedeznünk és  aggódnunk, hanem bátran össze kell fogni, meg kell szólítanunk korunk szentgellértjeit, hogy hagyják talán az utazást és jöjjenek, segítsenek, hogy szebb világot tudjunk teremteni, itt a Kárpát-medencében. Azt hiszem túl sokáig gondoltuk azt, hogy ha majd demokrácia lesz, akkor minden megoldódik, aztán, ha bekerülünk az Unióba, attól fog megoldódni, hát én most meg azt merem mondani, hogy ha becsületesen dolgozunk, attól talán jobb lesz a világ, de magától semmi sem fog változni.
– Idén újra elég zűrzavarosan kezdődött a tanév. Sokan sokféle reformot emlegettek.  Csaba atya mit változtatna a hazai oktatáson?
– Azt gondolom, hogy nagyon sok pedagógusnak és oktatással foglalkozó szakembernek, politikusnak ki kellene menni a világba, megtapasztalni azt, hogy tényleg egy mai fiatalnak milyen nehéz talpra esni és megmaradni, akár életben maradni. Azt hiszem, egy reális világra kellene felkészítsük  a fiataljainkat. Ha például egy telefongyár termékeinek bizonyos százaléka nem működik, akkor egy idő után leállítják azt a gyártási vonalat. Most az a kérdés, hogy vajon az iskolákból kikerülő gyerekek közül hányan esnek talpra? Hányan találják meg a helyüket, tudnak megélni, akár a jég hátán is? De ha olyan gyermekeket, fiatalokat nevelünk, akik nem állják meg a helyüket, nem boldogulnak, akkor biztosan, hogy ezt az iskolát, tizenkét osztályt, egyetemet felül kellene vizsgálni. Nemrég beszélgettünk arról, hogy tényleg mennyi hajléktalan ember van. Velük is össze kellene költözni, és nevelni őket, mint mi tesszük a gyermekekkel. És arra gondolok, hogy csak szociális munkás hány ezer végzett Erdélyben kilencven óta! De még eggyel sem találkoztam, aki azt mondja, hogy né én összeköltözöm ezekkel a hajléktalanokkal, velük kelek, velük fekszem és megpróbálom megérteni őket és megoldani a gondjaikat. Egyszóval úgy érzem, hogy csupa elméleti oktatás folyik és elsiklunk a lényeg felett.
– Az alapítványnál nevelkedő gyermekek azért bőven kapnak a lényegből is. Milyen útravalóval indította őket iskolába Csaba atya az idei szeptemberben?
– Írtam is ez alkalomra egy levelet és meghirdettem a Szent István évet. És azt mondom, hogy Jézus Krisztus sem azon siránkozott, hogy milyen sötét korba született, pedig ha belegondolunk akkor virágzott igazán a rabszolga kereskedelem és háború háborút ért, de Jézus ennek közepette azt mondta, hogy eljött az Ő ideje és abban a pogány világban egy új világot tudott álmodni és megteremteni. És ugyanezt tette Szent István, nem nyafogott, hanem Jézus példájára társakat hívott maga mellé. Ugyanezt kellene tennünk nekünk is a XIX. században. Merjünk faladatokat kitűzni magunk elé, társakat gyűjteni, megoldani a problémákat. Most a gyerekeknek is elmondtam, hogy a Kárpát-medencében soha ilyen jó dolga nem volt a magyar embernek mint manapság. Persze az álmainkhoz mérve a realitást, az nagyon szürke. De ha az elmúlt ezer évhez mérjük mostani életünket, akkor nem hiszem, hogy találunk még húsz olyan békés esztendőt, amikor sem hitéért, sem világnézetéért, sem nemzeti öntudatáért ne öltek meg volna senkit itt a Kárpát-medencében. Most én tudom, hogy Sütő Andrásnak kiütötték a szemét, meg Budapesten szeretnek kardlapozni, és itt van ez a nyelvtörvény is. És nem azt mondom, hogy ez még belefér, de ahhoz képest nem volt még húsz ilyen békés esztendő. Vagy ennyi magyar könyv amennyi megjelent kilencven óta, nem hiszem, hogy lett volna még e térségben. És amennyi magyar tannyelvű egyetemi helyet meghirdettek idén is mindenféle szakról, meg szegről-végről. Mikor azt mondják nekem, hogy milyen nehéz manapság Erdélyben a magyar embernek, akkor azt szoktam mondani, hogy tényleg nehéz, mert ennyi kövér ember s ennyi fogyókúra azt hiszem soha nem volt még errefelé, mint az elmúlt két-három-tíz évben. Tehát ha reálisak vagyunk akkor nem siránkozni kell, hanem neki kell állni dolgozni. Azt is mondani szoktam, hogy Erdélyben nem szegénység van, hanem lustaság. Az ember elmegy Svájcba és megdöbben, hogy ott mennyit dolgoznak a betevő falatért. Ehhez képest, mikor egy székely faluban nem találni embert, aki kiássa a krumplit, mert nem éri meg neki annyit dolgozni, vagy bejön hozzánk egy vállalkozó, s tiszta ingyen felajánl egy hatalmas mennyiségű csirkeszárnyat, mert a kereskedelemben csak a mellehúsát és combját veszik meg, akkor tényleg azt kérdezem, hogy szegénység van itt vagy lustaság és tehetetlenség?! Én azt mondanám, hogy ne mind verjük félre a harangot, mert félrevert harang zaja mellett nem lehet tanévet kezdeni, szorzótáblát tanulni, nem lehet házat építeni, gyereket vállalni, felnevelni. Ez a pánik-hangulat, ami bennünk van, ennek nem látom alapját. Nem vertek senkit agyon, mindenkinek van ennivalója, ruhája. Hogy nehéz megélni? Erre szintén csak azt mondhatom, hogy ha valaki hanyagul úgy megrakja a hátizsákját, hogy szétgörnyed alatta és nem tudja csodálni a táj szépségeit, azért nem a táj a hibás. Érdemes lenne hát meggondolni, hogy azt a három telefonbérletet tényleg fizetni kell-e és télen minden szobát fűteni kell vagy elég az az egy szoba és a konyha amelyben élek. Egyszóval az ember annyit kellene belegyömöszöljön a zsákjába, amennyivel nyugodtan, vidáman tud élni és mozogni! És ezt jó már diákként megtanulni!

Gáspár-Barra Réka

www.nyugatijelen.com