Adventi pirkadat
Pörgős lett az életünk. Ebben a lélekformáló szent időben, jó megállni, elcsendesedni, megérkezni önmagamhoz, hogy Krisztus is eljöhessen hozzám. Advent első hetében a hajnali szentmiséken végig elmélkedtük, hogy az Úr érkezik személyesen, embertársam személyében, kegyelmével, az örömben, és mindez korunk-jelenünk adventje.
Hogy az Úr érkezése szíven találjon, átjárja zsigereimet, el kell csendesednem. Az örömhír Keresztelő Szent János személyén keresztül arra hív szükségünk van a pusztába vonuláshoz, az elcsendesedéshez. Egyházunk történelméből sokakat ismerünk, akik ténylegesen kivonultak a pusztába, a sivatagba, vagy legalábbis elvonultak a világból/- tól, hogy remeteségben éljenek. Nekünk talán nem ebben az értelemben kell elvonulnunk a világtól, hanem lélekben kell megkeresnünk a böjt, az imádság és az elmélkedés helyét az életünkben.
Valóban, nem kell nekünk a pusztába mennünk, hisz pusztaság, szárazság, sokszor lelki szárazság az életünk, ez azonban nem végzet, nem véletlen, hanem út a cél felé. De ne feledjem, hogy a puszta az Istennel való találkozás helye. A pusztában, a lélek csendjében felfedezzük, rádöbbenünk arra, hogy Isten kezében vagyunk és rábízzuk magunkat Gondviselő szeretetére. A ma embere fél a pusztától, a magánytól.
Mindannyiunk számára jól ismert Antoine de Saint-Exupéry A Kis Herceg gyermekregénye. A szerző nagy igazságot szólaltat meg, amikor így szól a Kis Herceg: Az teszi széppé a sivatagot, a pusztát (...), hogy valahol egy kutat rejt. (24. fejezet) Lelki magányomban, saját életem pusztájában is ott van az örök életre szökellő vízforrás, velem van szerető Istenünk, hisz Ő egy pillanatra sem feledkezik meg rólunk. A puszta kopárnak, sivatagnak, szegénynek tűnik, de nagy gazdagságot rejt.
A mai örömhír Keresztelő Szent János személyén keresztül arra hív, hogy vonuljak el én is lelkem pusztájába, magányába, ne féljek szembenézni gyengeségeimmel, félelmeimmel, hanem merjek találkozni Istennel, bűnbánatot tartani.
Főcze Imre, Bonaventura testvér