Fábián Emese Déván ballag és saját versével búcsúzik a társaitól

S búcsúzásként oly sok mindent mondanék.

Neked, ki egy csepjje vagy a tengernek,

S mégse teszem, mert tudom még nem értheted.

Te még nem érted hogy miért kék az ég,

S nem is mondhatom el, akárhogy szeretném.

Hogy miért zöld a fű, még azt se értheted,

S ha elmondom se hiszed, csak ha megélted.

S tudom hogy nem érted, hisz akkor még én sem értettem,

Mert bármit is mondtak, nem hittem ha nem éreztem.

De most, hogy szemem kinyílt, látom a jót s a rosszat,

S neked is megszeretném mutatni, mit az úton Lelkembe zártam.

S te, ki már nagyjából érted hogy mi miért történhet,

Csak annyit tudok mondani, használd ki ezeket az éveket.

Most azt hiszed, már nagy vagy és bármit megtehetsz,

De kérlek, ne rontsd el rossz döntésekkel az életed.

Az idő repül, rohan, az évek tova szállnak,

S holnap észre se veszed, mi volt ma a legnagyobb probléma.

Te csak utazó vagy, s ezen útszakasznak nemsokára vége,

S évek múlva fogod igazán bánni, hogy ezt az időt nem értékelted.

Te kicsiny gyermek,

Bólogatsz és azt hiszed mindent értesz már,

És én hallgatok, hogy le vágjam szárnyacskád.

Az idő repül, de neked most még nem tűnik fel,

S évek múltán furcsállva nézed, mikor nőttél fel.

A vonat megállt, én most leszállok lassan,

De nálad hagyom lelkem egy darabját, mi a jót eszedbe juttassa.

Integetek neked, mosolyogva nézem a távolodó vonatot,

Mert tudom, így valamit magam után hagyhatok.