Önkéntes munkám Szovátán, a Szent József Gyermekotthonban

Kategória: Önkéntesek Találatok: 8248

Talán az olvasó első kérdése az lehet, hogy hogyan fogalmazódik meg valakiben, hogy elmenjen Erdélybe, s beálljon önkéntes munkatársnak? Az is lehet, hogy e sorok olvasója dédelgeti ezt a gondolatot, csak még esetleg nem vett elég bátorságot, hogy ki is vitelezze. Rövid beszámolóm mindenkinek szól, s célom az, hogy minél több ember kedvet kapjon.



Böjte Csaba munkásságát már egy ideje figyelemmel kísértem, s el-elmentem jótékony hangversenyekre, adományoztam pénzt, illetve 1% adómat a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak ajánlottam fel. Eme koncertek, illetve korábbi erdélyi útjaim során ellenben foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan is lehetne SZEMÉLYESEN segíteni? Ekkor kerestem fel az alapítvány website-ját (www.devaigyerekek.hu), ahol rátaláltam arra a részre, hogy ’Segíts időd hozzáadásával’, mely felvilágosított, hogy mindenkit szeretettel fogad az alapítvány, s az hogy mennyi időt tud rászánni az illető, csakis az egyéntől függ.

Így biztossá vált, hogy tervem, illetve célom meg tudom valósítani, a többi csak a megfelelő emberek kedves segítsége és jó szervezés kérdése volt.

Jussunk is el azonban a konkrét önkéntes munkához, az ott-tartózkodáshoz. A szovátai Intézményt választottam, elsősorban azért mert az intézmény vezetőjével – Pál Marikával - meg tudtam előre beszélni, hogy előreláthatólag mi lesz a feladatom, hogyan készüljek. Nem tagadom, Szováta földrajzi elhelyezkedése, székelyföldi mivolta is vonzó érv volt.

Mivel angol nyelvtanári diplomám van, elsődleges célom az volt, hogy segítsek a gyerekek angol tanításában, s akár délutánonként tartsak csoportos foglalkozásokat. Utóbbira nem volt lehetőségem, hiszen a gyerekek mindennapjai, hétköznapjai igen be vannak táblázva. Ellenben mivel 15:00 és 18:00 óra között szigorú ’szilencium’ van, azaz a régi keresztény iskolák rendje szerint tanulás és lecke csinálás a gyermekek feladata, így akkor nagy-nagy segítség az önkéntesek munkája. Ha viszonylag ritkán is segítettem az angol tanulásban, más tantárgyban is nagyon jól jött a segítségem, legyen az írás/olvasás, számtan a kicsiknél, vagy biológia, történelem, matematika a nagyoknál. Ha visszagondolunk saját gyermekkorunkra, beláthatjuk, hogy egy felnőtt segítsége - főként ha az a felnőtt szeretettel viszonyul a gyerekhez – nagy előrelépést jelenthetett mind a tanulás módjának megtanulásában, mind a konkrét lecke megírásában.

Mivel nagy hangsúlyt fektet az Intézmény a tanulásra, ennek egy idő után meg is van a foganatja, hisz azok a gyerekek, akik már régebb óta ott vannak megtanultak egyedül tanulni, s tanulási eredményük javult.

Természetesen különböző képességű gyerekek vannak, s ’csoda’ nem várható el mindenkitől, de érdemes megpróbálni, ha erőt megpróbáltató eszközökkel is. Nagy-nagy türelemre van szükség a gyengébb képességű, illetve új gyerekek esetében, akik még nem szokták meg a rendszert, s akiknek akár az is újdonság, hogy most az ő feladatuk nem a család fenntartása vagy az utcán való kóborlás, hanem a tanulás. Minden tiszteletem a nevelőké, hisz erőt megpróbáló feladatról van szó.

Mivel átlagban egy-egy szociális családban/lakásban 10 gyerekre jut egy felnőtt, egy nevelő, a figyelem megosztása a legnagyobb kihívás. Mindenkire sajnos nem lehet odafigyelni, s sokszor esetleg az ügyesebb, az értelmesebb gyerekre, fiatalra jut kevés figyelem, mivel a nevelő le van terhelve a gyengébb képességű vagy akár diszlexiás tanuló végett. A gyerekek természetesen sem képességeikről, sem hátterűkről, s korábbi körülményeikről (melyek erősen befolyásolják őket mind a viselkedés, mind a tanulás terén) nem tehetnek, így ők is megérdemlik a figyelmet. Bár az önálló tanulás megtanítása a cél, még is úgy érzem, hogy nagyon nagy szükség lenne akár önkéntesre, aki leveszi a terhet a nevelőről, akár pedagógusra, pszichológusra, aki pedig szakmai tudásával nagyon sokat tudna segíteni a gyermekek fejlődésében, ami a legfontosabb cél.

Nagy öröm volt számomra, amikor egy-egy mosolygó arcot láthattam, amikor éreztem, hogy sikerélménye volt a gyermeknek azáltal, hogy egy kicsit játékosabban fogtuk fel a feladatot, vagy hogy egy kis dicséretben részesítettük. Hogy a realitás talaján maradjunk, sajnos természetesen volt olyan eset is, amikor már az ember elveszítette a türelmét és nem tudta palástolni elkeseredettségét, de ekkor erőt kellett vennie magán.

Tanuláson kívül természetesen jut egy kis idő – ha nem is sok – a játszásra. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekek töltsenek egy kis időt a szabadban, főként, ha ilyen szép környezettel vannak megáldva. Hó szinte teljes ott-tartózkodásom ideje alatt volt, s ez remek alkalmat adott arra, hogy akár sétáljunk, akár szánkózzunk, síeljünk a gyerekekkel. Idő szűkében (ami a hétköznapokra volt jellemző) előfordult, hogy csak egy rövid hintázásra volt lehetőség, de az is legalább megmozgatta a gyerekeket.

Mivel a téli vakáció beleesett kint létembe, szerencsére több alkalmam volt összeszedni 5-10 gyereket akikkel akár több órán keresztül szánkóztunk. Önkéntesen vállaltam a ’szánkó-felelős’ posztját, mivel a nevelők adminisztrációval voltak leterhelve, vagy éppen örültek, hogy volt egy kis szabad idejük. A friss energiával ellátott önkéntesek a legjobb személyek ilyesfajta ’feladatokra’.

Nagy örömömre szolgált megszervezni a helyi farsangot is, ahol segítettem abban, hogy kitaláljuk a gyerekek jelmezeit, illetve abban, hogy közösen elkészítsük azokat. Gondolván, hogy a jelmezkészítés ruha, illetve anyag hiányában problémát okozhat, vittem magammal arcfestéket, melynek segítségével sok-sok gyermekarcot befestettünk egy másik önkéntes lány segítségével.

Ezen kívül a helyi óvónő segítségével ’A három pillangó’ című óvodásmesét betanítottuk a piciknek, míg 2 nagylány modern zenére táncolt, s az idősebbek pedig népi táncoltak. Mindenki nagyon élvezte a farsangot, s kaptam olyan visszajelzést is, hogy ilyen jó farsangjuk még nem is volt, s ez melengette a szívem.

A farsangi jelmezkészítésen kívül, a szokásos pénteki ’Kézművesfoglalkozás’-on túl volt alkalmunk a vakáció alatt további kreatív órák megszervezésére, amely idő alatt a gyerekek nagy örömmel gyurmáztak, festettek, rajzoltak, gyöngyöt fűztek, s ragasztgattak. Mivel valamennyi kézügyességgel rendelkezem, s szívesen segédkezem ilyen foglalkozásoknál, időm odaadását és lelkesedésemet a gyerekek hálásan fogadták.

Továbbá nagy segítség volt a mosás, teregetés és vasalás egy-egy szociális családon belül, hisz így ismét nagy terhet vehet le az ember a nevelő válláról.

A fentiek alapján akár azt gondolhatná az ember, hogy az önkéntes munka egy vakáció, egy tökéletes kikapcsolódás. Az által, hogy más környezetbe csöppen az ember - amit valószínűsíthetően megszokott - valóban valamelyest kikapcsolja az embert, ellenben a sok szörnyű és elrettentő történet, a gyermekek viselkedési és tanulási zavarai, s az örömön túl a szomorúság látványa a gyermekeken igen elszomorító s megterhelő. Ugyanakkor ez és azok a kalandos utak, amikor Pál Mária munkásságát végigkövethettem (kezdve a cigány lakónegyed meglátogatásától a falusi szülői értekezleten való részvételig), s amiért nagyon hálás vagyok, kinyitja az ember szemét a valóság felé. Ezáltal az ember nemcsak felméri saját élethelyzetét, hanem jobban meg is becsüli azok munkáját, akik mérhetetlen hitükkel és erejükkel megpróbálnak egy jobb világot létrehozni, illetve esélyt adni azoknak, aki amúgy az élettől ezt nem kapták meg.

Ennek a munkának mindenki részese lehet, ki ilyen, ki olyan formában, hisz mindenki meg tudja találni a számára megfelelő feladatot. Mindenkit csak buzdítani és támogatni tudok abban hogy részt vegyen ebben a fantasztikus munkában, hisz minden segítő kéz jól jön. A segítségnyújtásból, a megtapasztalt élethelyzetekből, s a gyermekek és nevelők pozitív visszajelzéséből csak is gazdagodhat az ember!

Végül és nem utolsó sorban, szeretném megköszönni a Szent Ferenc Alapítvány és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársainak, hogy segítettek célom megvalósításában, név szerint Böjte Csabának, Pál Máriának, Vásárhelyi Tamásnak és Pásztóy Györgyinek, valamint Szarka Györgynek önkéntes és szíves segítségét.

Bogsch Nóra

Budapest

2006. március 9.