„Miért csak szakállas embereket látni a templomi képeken?” – Derűs együttlét a győri Szeretetnapon

Nyomtatás

b_300_300_16777215_00_images_stories_Csaba_levelek_Vegyes_cstgyor19.jpgVeres András  a győri egyházmegye püspöke elfogódottságának ad hangot a szeretetnapon kapott élmények nyomán, és mindenkinek azt kívánja, hogy néhány napig még éljen az itt megtapasztaltak hatása alatt, és prófétálkodjon a környezetében: vigye el a szeretetnap hírét. Azét a napét, amelyen a szeretetről hallottunk, a szeretetből épültünk.

Május 25-én ismét szeretetnapot rendeztek Győrben, amelynek minden bevétele Böjte Csaba Szent Ferenc Alapítványát illeti. Nagyszalontai sportközpontra gyűjtenek.
Tavaly is engem küldtek erre az eseményre, ezért már nagy biztonsággal indulok a pályaudvarról a püspökvárbeli székesegyházba. A hirtelen jött szép időben a kora délelőtti időpont ellenére máris sok turistát látni, a templom előtt is álldogál egy csoport. Csalódottak lehetnek, mert valamivel beljebb őrt áll egy úr, és engem is csak az Új Emberre és a Magyar Kurírra való hivatkozás után enged tovább.
A mise kezdetén, akárcsak egy évvel ezelőtt, azonnal rácsodálkozom az ének- és zenekar kiválóságára, meghatározó a jelenlétük. Olyan szépen és magabiztosan szólalnak meg, hogy azonnal arra gondolok: bárhol megállnák a helyüket, sőt bizonyára sokfelé hívják is őket. Elhatározom, hogy a végén összeismerkedem velük.
Veres András üdvözli a megjelenteket, és felhívja a figyelmet az alkalom rendkívüli voltára, hiszen újra itt van Böjte Csaba a pártfogoltjaival, hogy az alapítványa számára adományokat gyűjtsön.
Böjte atya prédikációja elején az európai parlamenti választásokra előretekintve elmeséli, hogyan próbálta egy nyolcéves fiúnak érthetővé tenni, mik azok a keresztény értékek. Megsimogatta a fejét, feldobta, megpuszilta. Ezek a keresztény értékek, mondta neki aztán. Vagyis a szeretet, amit Jézustól tanultunk. A szeretet, amely Jézus, az Atya és a Szentlélek között van. Az ő számunkra is nyitott szeretetközösségük. Az Atya egyszülött fiát adta a világért, annyira szeretett bennünket. A szeretet világformáló erejében hiszünk. Újszövetségi példák, Jézus tettei bizonyítják, hogy ez nem „plátói”, hanem cselekvő szeretet, ő ugyanis mindig erősen hatni akart a kortársaira. Nekünk is „kis Krisztusokká” kellene válnunk, hogy általunk ő legyen jelen a világban. Így tett a héten ünnepelt Szent Rita, aki addig-addig imádkozott gonosztevő férjéért, míg meg nem tért. És így tett Assisi Szent Ferenc is, aki először a keresztes vitézeket akarta lebeszélni a csatáról, majd amikor a törökök megverték őket, Szaladin szultántól kért meghallgatást a szentföldi keresztény vallásgyakorlat szabadsága érdekében.
Böjte atya otthonaiban családokat, családrészeket is befogadnak. Egyszer egy olyan asszony költözött hozzájuk a két gyermekével, aki a férje elől szökött el otthonról. Az atya megpróbált feleség és férj között közvetíteni, sikertelenül. A férfi végül még öngyilkosságot is megkísérelt, annyira nem tudta feldolgozni, hogy egyedül maradt. Szerette az övéit, de kifejezni nem tudta. Sokszor mi is így vagyunk ezzel. Miért nem tudjuk többször mondani-beismerni, hogy mások nélkül üres az életünk?
A mise végén Veres András a püspökség udvarára invitálja a megjelenteket. Számomra pedig elérkezik a pillanat, hogy az énekkarral megismerkedjem. Szabó Balázs színész, akit először megszólítok, először szerényen Zseni Anikóhoz irányít, aki elmondja, hogy Győrújfaluból érkeztek: ők az ottani római katolikus plébánia ének- és zenekara, Az Öröm Hírnökei. Tíz éve alakultak, havonta egyszer zenélnek a misén, minden tagjuk képzett zeneileg. Balázs három-négy évvel ezelőtti csatlakozása sokat jelentett számukra zenei-előadóművészi profizmusa miatt, akárcsak azon a téren, hogy a szakrális szolgálaton túlra is kiterjesszék a tevékenységüket. Népdalokat is feldolgoznak. A Tavaszi szél vizet áraszt Balázs és szerzőtársa, Rapkay Tamás által újragondolt változata szerepelni fog a Győrújfaluról készülő imázsfilmben, amely ősszel jelenik meg. Ma délután még lesz egy koncertjük odahaza, amelynek bevételét a halmozottan sérült gyerekeket nevelő családok támogatója, a Hétszínvirág Egyesület javára ajánlják fel. Amikor odakint sikerül Balázst mégiscsak szóra bírnom, azt mondja: szerinte a szívek együttrezgése és a lelkesedés a titkuk, na meg az egyre több próba, amelyekre a koncertfelkérések szaporodása rá is kényszeríti őket. Jól kiegészítik egymást a kar vezetésében: Anikó a teológiai, ő a zenei felelős.
Amikor a püspökség kertjébe átérek, Veres András éppen arról beszél, hogy az élet édességét a szeretet adja, és ma mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy nehéz sorsú gyerekek támogatásával jó célt szolgáljon, Nyugat-Magyarország és Erdély között szeretethidat építsen. Borkai Zsolt polgármester azt javasolja, hogy életünk minden napját tegyük szeretetnappá, és a boldogság forrásának azt nevezi, ha az ember másokon segíteni tud.
Amikor ismét Böjte Csaba kap szót, a kezdetekről beszél. Azokról az időkről, amikor 1992-ben plébános lett Dél-Erdélyben, és szegénységgel, szinte üres templommal szembesült. Dél-Erdély szinte kiürült, mert nem születik elég gyerek. Pedig minden más mulandó, míg gyermekeinket az örök életre neveljük. Az élet szolgálata a feladatunk.
Az első előadás Assisi Szent Ferenc életéről szól, és a nagyszalontai Szent Antal gyermekvédelmi központ lakói adják elő. Jól átjön belőle a ferenci radikalitás: az, hogy az alapító mennyire fontosnak tartotta a kétkezi munkát, a szegények világához közeli életet. Az ember annyi, amennyit Isten szemében ér, ezért nem kell törődnie azzal, hogy a világ elismeri-e, hangzik el, és új meg új példáit látjuk annak, hogy ha valaki egészen komolyan veszi az evangéliumot, mennyire nehéz utat választ.
A színdarab után a győri Liszt Ferenc zeneiskola fúvószenekarának koncertjét konferálja be a műsorvezető hölgy, de az csak valamivel később kezdődik majd. A gyerekeket addig is várják a kincsesműhelyben és a miniállatkertben, ahol sok más mellett egy aranyos patkányt (!) lehet simogatni. Azt hiszem, itt válik nyilvánvalóvá, hogy ez itt a tökéletes szeretetnap, hiszen ha van rettenetesen rossz hírű állat, a patkány az, itt viszont még ő is aranyos, szeretgetni való! Elsétálok az állatsereglethez, és megnézem, milyen állatok a legdédelgetettebbek. Érdekes módon egy öreg agáma (gyíkszerű állat) a favorit. Noha majd szétszedik, mindent eltűr, mindent elvisel. A királypiton is népszerű, meg egy süni iránt érdeklődnének még sokan, de ő éppen összegömbölyödve piheg egy sarokban: talán neki már túl sok volt mára a szeretetből.
Amikor a koncert elkezdődik, én már három (!) volt kolléganőmmel fényképezkedem, akik útja a Magyar Kurírtól egymástól függetlenül Győrbe vezetett. Egyikükkel, aki a kislányával érkezett, kimegyünk kávézni, majd amikor a férje is csatlakozik, ebédelni. A győri belváros zsúfolt, minden kávézó tele van, és mivel hosszú idő után ez az első szép hétvége, sok biciklis turistát látni. Megilletődve állok meg a Napóleon-ház előtt, amelyben csupán egyetlen éjszakát töltött a császár, méghozzá a győri vár elfoglalása és a magyar sereg elpáholása alkalmából. Milyen érdekes, hogy egy ilyen dicstelen esemény emlékét is ennyire hűen – szinte büszkén? – őrizzük.
Szívesen sétálnánk még, de nemsokára beszélgetés kezdődik Böjte Csabával, ezért visszasietünk a kertbe: Várkonyi Borbála, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus titkárságának munkatársa (az egyik volt kolléganőm) és Kálmán Imre, a győri Brenner János főiskola prefektusa kérdezi az atyát. Az első kérdés a gyermek Jézus tiszteletére vonatkozik, abból adódóan, hogy Csaba magával hozott egy általa csináltatott, Jézust gyermekként, mégis királyként ábrázoló szobrot, amelyet most Veres Andrásnak ajándékoz. Ugyanilyet fog kapni a pápa körülbelül egy hét múlva Csíksomlyón. „Miért csak szakállas embereket látni a templomi képeken?” – kérdezgették a gyerekek Csaba testvért, és ez ráébresztette, hogy nem szabadna az ünnepeinknek csak felnőtteknek-felnőttekről szólniuk. Hiszen Jézus is kergetődző-bújócskázó gyerek volt egy ideig. Jó lenne a gyermeki lelkületet erősebben jelenvalóvá tennünk a mindennapjainkban, a templomainkban, a prédikációinkban. Hogy annyira nagy bizalommal lehessünk az Isten iránt, mint a gyerekek irántunk.
Nem sokkal később Csaba iraki élményeiről is hallunk: például a megdöbbenéséről annak hallatán, hogy a négyezer fős erbíli menekülttábor ezer ember befogadására képes temploma háromszor-négyszer is megtelik vasárnaponként, annyira fontosnak tartják az ottani keresztények, hogy gyakorolják a vallásukat. Hasonló tapasztalatai voltak Afrikában: az ottani, három és fél órás táncos liturgia láttán elszégyellte magát, mert azzal szembesült, hogy nálunk sokkal rosszabb helyzetű emberek sokkal jobban tudnak örülni Isten ajándékának, az életnek.
– Mit tanult a gyerekektől? – kérdezi Bori. – Bátorságot – válaszolja Csaba. – Egy gyerek például egy nap alatt megtanult biciklizni, amit soha nem tudott addig. És hasonló könnyedséggel tanul nyelveket is. Csak az a fontos, hogy mindig leleményesen motiváljuk. Aki tud úszni, nem fog kétségbe esni, ha vízbe lökik. Aki ráébred, hogy a szeretet országának építése az életfeladata, az nem fogja ezt terhes tevékenységnek tekinteni. Istennél sok ász van még; bízzunk benne, hogy a Föld gondjai, mint például a globális felmelegedés, megoldhatók. Az pedig, hogy a világ sok pontján üldözik a keresztényeket, tanítson meg bennünket jobban becsülni, hogy mi szabadon gyakorolhatjuk a vallásunkat.
Az Apor Vilmos katolikus iskolaközpont tanulói előadják Erich Kästner A két Lottijának musicalváltozatát, amelyben elvált szülők ikerlányai mesterkednek anyu és apu összebékítésén. A produkció akkora tapsot kap, hogy egy kisfiú előttem a kék papírpolipjával próbálja befogni a fülét.
Veres András elfogódottságának ad hangot a szeretetnapon kapott élmények nyomán, és mindenkinek azt kívánja, hogy néhány napig még éljen az itt megtapasztaltak hatása alatt, és prófétálkodjon a környezetében: vigye el a szeretetnap hírét. Azét a napét, amelyen a szeretetről hallottunk, a szeretetből épültünk.
Ikker Eszter, az egyházmegye sajtóreferense, a nap egyik szervezője elmeséli, hogy Bori meg ő nemrég társasozott egy kisfiúval, és megígérte, hogy ha győz, megmutatja neki Apor Vilmos vértanúságának helyét. Ám aztán megérkezett az anyuka, és váratlanul magával vitte. Nem telt azonban bele negyedóra, és ismét megjelent a fiú. Mélyen Eszter szemébe nézett, és így szólt: „Még tartozol nekem valamivel.” Így aztán el kellett mennie vele a pincelejárathoz. A kis történet nyomán kiderül, hogy még én sem jártam a nevezetes helyen, noha pár méterre van tőlünk. Odasétálunk, sőt egy kis protekcióval a vértanúságról szóló emlékkiállításra is bemehetünk. Eszter nagy átéléssel beszél a püspök életéről, és arról, hogy mennyire foglalkoztatta a vértanúság témája, meg hogy mindig mennyire ott akart lenni, ahol a legnehezebb helyzetben levőknek, például a bombatámadások sérültjeinek volt szükségük segítségre.
A folyosón gyerekek rajzait állították ki. Sokukat a vértanúság, a mártírrá válás motívuma izgatott legjobban, ezt próbálták ábrázolni. Érdekes – mondja Eszter –, minél kisebbek voltak, annál bátrabban nyúltak ehhez a témához, míg növekedvén már egyre jobban adtak arra, vajon mit várhatnak el tőlük a felnőttek, és próbáltak valami „szépet” alkotni. Kifelé menet megállít egy látomásos rajz: a püspök egy keresztben, két világ határán áll: az egyik a sárga-piros menny, a másik a bordó-kék pokol.
Fotó: Ács Tamás
Kiss Péter/Magyar Kurír