Kezdődik újra egy tanév és én állok a papirhegy előtt és azon gondolkodom, meddig lehet ezt birni? Mennyi időt kell eltőlteni látszólag értelmetlenül a birokrácia útvesztőjében? Aztán tétován valaki megfogja a kezem, felnéz rám és azt mondja nekem: szeretem magát...egy nagyobbnak az a kivánsága az új tanévre, hogy töltsek vele több időt ...egy másik azt mondja, alig várom, hogy visszamehessek....
És a papirhegy lassan-lassan fogyni kezd, már nem is olyan nehéz, mert érdemes, értük. És két éve végzett nevelt visszajön mosolyogva, bekap egy húslevest és robog is tovább, de nem tudott úgy elmenni a ház előtt, hogy ne jöjjön be és ne ragyogja be mosolyával esténket. Jó látni, ahogy fiatalos hévvel éli életét és boldog és jól érzi magát bőrében!
És jó, hogy sokan visszajárnak, elmesélik mit tudtak elérni, milyen csalódásaik voltak és jó, hogy néha tanácsot is kérnek...
Már nem nehéz...értük, miattuk érdemes élni! Ha egyik-másik meg is sebez, az öröm több, amit kapunk. És szeretetet és mindent!
Kollégák, nem kell félni, Isten ott van és lenyúl és segit. Nehéz? Biztosan. Fizetség az a tömérdek szeretet, amit kapunk ajándékba gyerekeinktől, nincs ennél tisztább öröm!
Alig várom már, hogy elkezdődjön, hogy vissza jöjjenek, hogy kacagjunk és sirjunk együtt! Kolozsi Noémi, kovásznai nevelő