Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este, 
A színektől, ha szürke por belepte, 
A csöndtől, mikor hang zavarta fel, 
A hangtól, mikor csendbe halkul el, 
Minden szótól, amit kimond a szánk, 
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, 
Minden sebtől, mely fájt és égetett, 
Minden képtől, mely belénk mélyedett, 
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek, 
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, 
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, 
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. 
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk. 
És mégis mondom néktek: 
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
.
Reményik Sándor