Köszönöm a kis Hanna anyukájának a levelet!

Nyomtatás
b_300_300_16777215_00_images_stories_Roviden_1376525_609572552417764_1799953797_n.jpgSzületés és halál
Amióta a mindenre kíváncsi Hanna édesanyja vagyok, és naponta 100 (egyébként elgondolkodtató) kérdésre válaszolok, egyre többet fejtegetem a teremtett világ bonyolult szimbólumrendszerét. Négyéves kislányom kérdéseire keresve a választ egyre erősödik bennem az a meggyőződés, hogy Isten csodálatos titkait egy-egy pillanat erejéig megsejthetjük, ha elcsendesedünk és figyeljük a körülöttünk lévő világot.  
Ahogy a legtöbb emberhez hasonlóan - Isten titkai közül - számomra is a halál jelenti a legérthetetlenebb és legelfogadhatatlanabb talányt. 
Amikor 7 éves lettem, a nagypapám egy fülledt júliusi éjszakán szép csendben megtért az Úrhoz. A rengeteg cigaretta tönkretette a tüdejét és egyszerűen megfulladt. Már nem lélegzett többé. Édesanyám akkor azt mondta, ne sírjak, hiszen nagypapa nagyon jó helyen van, a Jézuska magához vette, meggyógyította, soha többet nem fog köhögni. Nagyon örültem a hírnek, de néhány nap elteltével hiányozni kezdett. Többet nem hallgathattam a háborús történeteit, nem majszolhattam a titokban becsempészett csokoládét mamuszos lábánál kuporogva, többé nem tanítgatott a rózsák helyes megmetszésére. Olykor bementem a szobájába, és vastag szemüvegét felvéve feküdtem a dohányszagú ágyon. Nem volt többé. Hiányzott. Később, a hittan órákon is azt tanultuk, hogy aki meghal, új életre születik, ezért csak kicsit és titokban sírdogáltam, amikor édesapám is eltávozott az élők sorából. 
Élet és halál bonyolult kérdésköre akkor kezdett el újra foglalkoztatni, amikor ugyanazon évben adtam életet gyermekemnek és veszítettem el legjobb barátunkat.  Egy hűvös szeptemberi estén hosszas küzdelem és szenvedés után adtam életet gyönyörű kislányomnak, néhány hónap múlva pedig barátunk halálos ágyánál állva néztem végig, ahogy a túlvilágra vajúdja magát. Talán groteszk dolog egy haldokló, rákos beteget egy megszületni készülő magzathoz hasonlítani, de lehet, hogy ez ad – számomra – elfogadható választ arra, miért is kell örülnünk annak, ha egy ember megtér az Úrhoz. 
Hanna nehezen akart megszületni. Már 2 hete feküdtem a kórházban, hiszen az orvosok szerint bármikor beindulhatott a szülés, ő mégis váratott magára. Kórházi ágyamon fekve rengeteget aggódtam magzatomért. Egész várandósságomat végigkísérte a félelem, hogy a gyermekem élete kizárólag tőlem, az én szervezetem működésétől függ. Hatalmas súllyal nehezedett rám a tudat, hogy a babám keringése, vese, szív és egyéb szerveinek működése kizárólag tőlem függ. Micsoda kiszolgáltatott állapot! – gondoltam, és sajnáltam a picit, aki a vizsgálatok szerint időközben akkorára nőtt, hogy már alig fért el odabent. Csütörtök este (már magam sem értem, miért), sírva tettem fel orvosomnak a kérdést: „Doktor úr, de hát miét nem jön? Itt kényelmesebb, tágasabb és biztonságosabb lenne neki!” Az orvos nyugodtan csak ennyit válaszolt: „Ő nem tudja, hogy a pocakon kívül is van élet”.  Igaza volt. El is szégyelltem magam. A szülést végül mindkettőnk egészsége érdekében meg kellett indítani, hiszen Hanna hatalmas volt, a hely pedig már nagyon kicsi. Bár a körülmények odabent kellemetlenek lehettek, a baba mégis mindent megtett, hogy bent maradhasson. Az orvos szerint elképesztően vastag volt a magzatburok és a gyermek erősen kapaszkodott a köldökzsinórba. Hosszú fájdalmas órák teltek el, míg végre a kezemben tarthattam Hannát. Ugye, hogy jobb itt? - kérdeztem tőle mosolyogva. Ő rám nézett, lila ujjacskáit megmozgatta, és hatalmasat sóhajtott. Lehet, hogy a fáradtságtól, lehet, hogy a rengeteg vérveszteségtől, de úgy emlékszem, a sóhaját egy aprócska mosoly is követte. 
Mikor  haldokló barátunk, Gábor ágyánál álltam, lila ujjait mellkasán nyugtatta. Ziháló légzése lassan nyugodtabbá vált, majd nagy levegőt vett és elmúlt. Többé nem lélegzett.
Meggyőződésem, hogy mindannyian olyanok vagyunk, mint az anya méhében fejlődő magzatok. Talán nem tudjuk, talán nem hisszük, hogy szűk világunkon kívül létezik egy szebb, jobb, tágasabb hely a számunkra. Vastag burokkal vesszük magunkat körül, mely elszigetel bennünket mindentől. Ezer köldökzsinórral kötődünk a munkánkhoz, a pénzünkhöz, a társadalmi elvárásokhoz, szokásokhoz, kiszolgáltatottá téve magunkat környezetünk hirtelen változásainak. Függünk a munkánktól, a pénztől, nálunk feljebb valók döntéseitől.   Hiába győzködnek bennünket, hogy odaát egy szebb, jobb, tágasabb, biztonságosabb hely vár, mi körmünk szakadtáig ragaszkodunk kiszolgáltatott, beszűkült, fullasztó világunkhoz. 
Mikor pedig majd minden burkunkat levetve, köldökzsinórunkat eltépve az Atya karjába vajúdjuk magunkat, lila ujjacskáinkat mozgatva, nagyot sóhajtunk, és Ő csak ennyit kérdez mosolyogva: Ugye, hogy jobb itt?
… és én tudom, hogy nagypapa, édesapa és Gábor is önfeledten mosolyogtak...