„Testvérek, nővérek…”

Hozzátok szólok, különösen azokhoz, akik már nem hisznek, nem remélnek, nem imádkoznak, mert azt gondolják, hogy Isten elment.

Azokhoz, akik belefáradtak a botrányokba, a hatalommal való visszaélésbe, az Egyház hallgatásába, amely néha inkább tűnik palotának, mint otthonnak.

Én is haragudtam Istenre.

Én is láttam jó embereket meghalni, szenvedő gyermekeket, síró nagyszülőket, akiknek nem jut gyógyszer.

És igen… voltak napok, amikor imádkoztam, és csak a visszhangot hallottam.

De aztán felfedeztem valamit:

Isten nem kiált. Isten suttog.

És néha a sárból, a fájdalomból suttog, egy nagymama által, aki megetet, noha semmije sincs.

Nem azért jöttem, hogy tökéletes hitet kínáljak.

Azért jöttem, hogy elmondjam: a hit egy utazás köveken, pocsolyákon és váratlan öleléseken keresztül.

Nem kérem tőled, hogy mindenben higgy.

Csak arra kérlek, ne zárd be az ajtót. Adj egy esélyt annak az Istennek, aki ítélet nélkül vár rád.

Én csak egy pap vagyok, aki meglátta Istent egy nő mosolyában, aki elveszítette a fiát… és mégis főzött másoknak.

Ez változtatott meg engem.

Szóval, ha összetörtél, ha nem hiszel, ha eleged van a hazugságokból…

akkor is gyere. A haragoddal, a kételyeiddel, a piszkos hátizsákoddal.

Itt senki sem fog VIP-kártyát kérni tőled.

Mert ez az Egyház, amíg élek, otthon lesz a hajléktalanoknak és menedék a fáradtaknak.

Istennek nincs szüksége katonákra.

Testvérekre van szüksége.

És te, igen, te…

egy vagy közülük.”

Robert Prevost (XIV. Leó)