Lassan ülepszik a táj a csend porában,

a Barátok feredőjének bugyogása a fülembe visszhangzik,

minden cseppje tiszta, ma is élő emlék –

egy távoli dallam, mely szunnyadó lelkemben játszik.

A harangvirág az arcom felé hajol,

mintha én volnék az elhagyatott mező,

ahol a föld gyöngyöket szór, kihűlt imádságokat,

melyek mégis élnek minden egyes virágszálban.

A fűzfaág ring óvón, mégis remegve,

mint felhő, ami túl van mindenen:

nem vakító, de nyugtató,

simogatja honvágyó lelkemet.

Most kérlek, esti fény,

őrizd álmom, hozz csendet a szívembe,

hogy reggel újra hálatelt szívvel ébredjek

megtartó, megtisztított lélekkel...

Iochom Zsolt

2025. június 18.