1982-ben fent a Hargitán, a kaolin bányában dolgoztam közel egy évig. A napokban két hajdani bányász kollégámmal ellátogattunk hajdani munkahelyünkre.

Hát.... hogy is mondjam? Nehéz volt a múltat visszaidézni, mert a bezárt bányatelep romjai igazából elkeserítõek. Mennyi erõfeszítés, verejtékes munka, életáldozat által nyílt meg a jórészt székely bányászoknak kenyeret adó bánya? A régi kemény, szorgalmas, nehéz munka nyomait elmosta a nagy szabadság... sajnos ott fent a Hargitán sem tudták a megélhetést jelentõ munkát áthozni a mába. Döbbenetes, hogy milyen sok gyár, gép, szerszám, föld vált haszontalan szemétté, és helyette csak idegenbõl hozott csillogó árukkal telt üzletek épülnek. Néztem a sok - sok családnak megélhetést jelentõ aknaszájat és a csodaszép nyáreleji napsütés ellenére szomorú borongás ülte a szívemet. Nem baj, hogy azt a régi elavult bányát bezárták, de miért nincs mellette egy új modern létesítmény?

Urak lettünk, nem dolgozunk! De az uraságnak megvan az ára, és félek, hogy ezt az árat elébb utóbb népünknek is meg kell fizetnie...

Szeretettel,

Csaba t.