Valahol Európában 2008 október hetedikén  meglátogattunk egy ötgyerekes édesanya, ki hatodik gyermekét várja.

Hogy hol, nem fontos, hisz nagyon sok helységben, utcában vannak hasonló körülmények között élõ emberek. A gyermekek szemében nézve nem éreztem semmi haragot, vádat, gyûlöletet, és mégis úgy éreztem, hogy a jelenlegi gazdasági világrendet leginkább ezeknek a gyerekeknek a megtört tekintete vádolja, ítéli pusztulásra.

A velünk lévõ árva gyerekek szónélkül az iskolában kapott kiflivégüket odaadták ezeknek a gyerekeknek. Hogy létezik, hogy egy-egy ember milliárdjain ülve reszket, Isten segítségét kéri a vagyona biztonságáért, és nem tud el menni egy egy ilyen családhoz, hogy számukra legalább egy öl téli tûzifát vásároljon?

Van jogunk az élõ Isten segítségét kérni, hogy megóvja a mai gazdasági világrendet, egy-egy ember kimondhatatlan nagy vagyonát, mikor ilyen határtalan különbségek vannak? Meghakgathatja Isten a gazdagok imáját, mikor egy-egy ártatlan gyerek nyüszítve sír a hidegtõl, éhségtõl a papírvékony takaró alatt, az októberi hajnalon.

Nagy baj van a világunkban, de a baj nem ott van, hogy a bankok összeomlanak, hanem ott, hogy életünket nem a szeretet, a szolidaritás sziklakemény alapjaira építettük, hanem a fogyasztás, a csillogó villogó lim lomok homokjára.

Oszd meg a kenyeredet az éhezõvel és élni fogsz: mondják Isten emberei  több ezer éve. Nincs más út elõttünk sem, mint a gyöngéd szeretet, és a lehajló jóság útja. Adná az Isten, hogy  a mostani  pénzügyi váltság ne a kétségbeesésbe vagy gyilkos háborúkba,  hanem a szeretet útjára vezesse az emberiséget.