2800 km, 44 h az utakon... Ennyit tettünk meg Budapesttől egészen Gyimesig, az 1000 éves határig mindössze 1 hét alatt, mesés tájakat bejárva. Útra indultunk, mert egy Angyal a segítségemet kérte, hogy gyűjtsük be Csaba testvér gyermekeinek kívánságait, hogy Karácsonykor valóra válthassa azokat. Nagyon tetszett a feladat, szívesen vállaltam. Két barátommal összesen 13 gyermekotthont látogattunk meg, 100 meg 100 szebbnél szebb gyermeket ölelgettünk-puszilgattunk össze és sok-sok nevelőt, házvezetőt töltöttünk fel jó szóval, figyelemmel, elismeréssel, némi adománnyal, biztatással és öleléssel... A szeretet dózis, amiben részünk volt még feldolgozás alatt van. Azt a boldogságot és kacagást ami ezekben az otthonokban minden nap jelen van, leírhatatlan élmény átélni. Leírhatatlan élmény átölelni ezeket a gyermekeket, érezni a kicsi testüket, nézni a szemüket, fogni a kicsi kezüket... Leírhatatlan élmény leülni és meghallgatni a nagyobbakat, ahogy mesélnek az életükről, terveikről, nézni a ragyogó tekintetüket, ahogy bíznak a nagyvilágban, bíznak bennünk, felnőttekben és bíznak önmagukban. Tudjuk, hogy nem fog mindenkinek sikerülni. Tudjuk, hogy nehéz út vár rájuk, hogy sokan elbuknak majd. Néhányuknak sikerül majd újból felállniuk, néhányuknak nem. Ők is emberek, sorsok, történetek. Néhányuknak áldás a családi hátterük, néhányuknak a legnehezebb teher. Sokuknak közülük sok-sok testvérük van, sorstársak, akikkel együtt cipelik majd életük történetét, akikre számíthatnak majd és akik ki is használják majd őket. Bíznak, mert a legnagyobb csoda már megtörtént velük amikor bekerültek az Alapítvány szárnyai alá. Nem tudom, hogy mennyivel lesz nehezebb ezeknek a gyermekeknek elindulni a saját útjukon, mint a mi gyermekeinknek, de egyet tudok, mert Pál Feri atya megtanított rá: csak az az ember képes szeretet adni, aki valaha az életében kapott is. Még ha csak egy egészen rövid időre is élhette át, hogy szeretik, hogy értékes, hogy jó, az egész életét felépítheti erre az élményre. Ezért fontos, hogy ezeket a bajba jutott gyermekeket, akik már olyan sok rosszat láttak amit nem kellett volna látniuk, időnként elmenjek és ölbe vegyem, meséljek nekik, csiklandozzam őket és nézzek mélyen a szemükbe szívem minden szeretetével, mert lehet, hogy pont ez a pár perc ad majd nekik szárnyakat nehéz pillanataikban. Ők meg nekem az én nehéz pillanataimban. Jónak lenni jó... hihetetlenül jó...

Köszönöm Böjte Csaba testvér!!!

Fotók: Peter Konya