Hogyan tehetjük jobbá környezetünket, a világot, hogy enyhítsük az igazságtalanságokat, a szenvedést?

Elmesélek egy történetet, mely a napokban esett meg nálunk.

Gazdasági válság van... Egy édesanya férjével el akar menni Csehországba dolgozni, és megkért, hogy fogadjam be hét gyermekét. A legnagyobb még nincs tízéves, a legkisebb nem töltötte be a két évet. „Nincs mit enni adjak a gyerekeimnek – mondta –, nincs lakásunk, szegények vagyunk, és el kell mennünk dolgozni, hátha tudnánk venni egy kis házikót.”

Döbbenten hallgattam a telefonban a nő sírását: nem ismer, soha nem találkoztunk, tőlünk kb. négyszáz kilométerre lakik, és felhívja egy idegen ember számát, és mindenét, szeretett, szép gyermekeit rábízza. Hallgatom a harmincéves nő hangját... és nagyon szomorú vagyok.

Végül is befogadtuk Dévára őket, nagyon aranyos, szép, kedves, megriadt gyermekek, annyira szőkék, hogy viccből meg is kérdeztem, nem festik-e a hajukat... Döbbenetes, hogy nem az anyuka után sírnak a kicsik, hanem a nagyobb testvérkéjük után. Megható volt, ahogy az ötéves fiúcska odaült a kis hároméves, reszkető testvérkéje mellé, és rutinosan elaltatta az énekével. A nevelőnőink döbbenten nézték ezt a gyöngédséget, amely összeköti őket. Jó volt déli misén áldást adni nekik, mikor az áldozáskor eljöttek. Isten áldja, védelmezze őket és a nevelőnőket is, akik kacagva befogadták az apró életeket.