Bónis Orsi írásai a gyermekekről

A három testvér

Sokat hallottam a hiperaktív gyerekekről, de igazán nem alkothattam róluk képet, amíg meg nem ismertem Andrást. A négyéves kisfiú ugyanis nem egyszerűen eleven, izgő-mozgó rosszcsont volt.

 

Ha az egész kiscsoport szépen  és illedelmesen ült a helyén, András előbb utóbb - inkább előbb - felállt és  elcsent egy játékot, vagy megpiszkálta valamelyik társát, vagy egyszerűen a  földre vetette magát, hogy ott fetrengve élvezhesse, hogy mindenki vele  foglalkozik. A dolognak az adta meg a "különös különlegességét", hogy a  kiscsoport tagja volt András két és fél éves kisöccse, Bebe, egy nagyon  lassú, gyámoltalan apróság is.

Ha Andrást valamelyik garázdálkodása után jól megérdemelt büntetésként az  üldögélő ovisok alkotta kör közepére vontam, hogy nyilvánosan megszidjam,  Bebe mellé kucorodott, s mint a világegyetem egyetlen biztos pontjába  kapaszkodott András karjába, s hatalmas könnycseppekkel siratta fivére  izgága természetét, ami megint bajba sodorta. András ilyenkor persze csak  önelégülten nevetett, s én mindig szegény, ártatlan, csintalan testvérével  önkéntesen sorsközösséget vállaló Bebére való tekintettel el is hagytam a  szidást.

A délutáni alvás is ennek szellemében zajlott. Bebe az elsők között elaludt,  míg Andrást minden alkalommal el kellett különítenem, hogy a többiek pihenni  tudjanak őuraságától.

Nehéz volt vele, ugyanakkor mindig meghatott kisbabaöccse hihetetlen ragaszkodása ehhez a rosszcsonthoz. Bebe, mint az egzisztencialista gondolkodó megtestesülése teljesen idegenül mozgott az óvoda közösségében,  és az egyetlen igazodási pont számára bátyja volt, így sajnos, gyakran  előfordult, hogy a rosszasságban is követőjévé vált. Ennek a két kislegénynek van még egy nővére is, a nagycsoportos, nagyon komoly és okos Alexandra. Édesanyjuk minden hétvégére hazavitte a három lurkót, ám egy péntek este - ez óvónői pályafutásom után történt, amikor már  jó ideje az iskolában tanítottam - megdöbbenve láttam, hogy Andrásék is az  egyik családot bővítve az ebédlőben vacsoráznak.

Abban a családban már volt egy ovis, Dénes - egy elsős kislány megfogalmazásában a legkacagósabb óvodás. Lehet, hogy amikor még én voltam  az óvónénije nem ezt a jelzőt választottam volna, Dénes édesapja ugyanis  börtönben van és fia számos tanult viselkedési formát hozott otthonról. Már  ha annak nevezhetjük azt, hogy valaki egy műanyag kuglival üti hanyattfekvő  ovistársa fejét, amíg az óvónéni egy pillanatra nem figyel oda, majd amikor  "játszótársa" érdekében megpróbálják annak közeléből eltávolítani, beleharap  a pedagógus - én… - kezébe. A történet hitelességéhez tartozik azonban, hogy  ekkorra - hála ügyes és végtelenül türelmes nevelőjének - Dénesből szinte
mintaovis vált. Hát mellette csücsült most szép sorban Alexandra, András és  Bebe.

Kérdezősködésemre megtudtam, hogy ittmaradásuk oka pusztán annyi, hogy senki  nem jött értük. És ez történt a következő hétvégén is. Akkora már megtudtam  azt is, hogy édesanyjuk kórházba került, édesapjuk atyai felügyeletéről  pedig annyit, hogy jóval idősebb, tizennégy éves negyedik testvérük ez idő  alatt szintén kórházba került, mert
öngyilkosságot kísérelt meg. A karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napon délután már csak ők hárman  voltak az oviban. Ahogy vártam, hogy mi induljunk, bementem az oviban, s  játszottam Alexandrával, Andrással és Bebével. De aztán még számos dolgom  sürgető tudatában szomorúan ott hagytam őket. A kocsiban már úton jutott  eszembe, hogy vajon mi lett a kicsinyekkel. Útitársnőm, aki budapesti  vendégként szintén megismerte a három tetvért a következő szavakkal  nyugtatott meg:
- Az édesanyjuk jött értük. Láttam is, ahogy elmennek, az anyjuk hóna alatt  egy kicsi fenyőfa volt.

Bónis Orsolya



Hajni
A gyerekek között nagy izgalmat keltett, hogy Kányádi Sándor - egy igazi  költő! - jön Dévára és író-olvasó találkozóra vár minden érdeklődőt. Magam  is útnak indultam a művelődési házba két kislánnyal. Ők különösen a  költészet hatása alá kerültek a jeles esemény alkalmából, s előző este maguk  is bontogatták írói tollaikat. Egyikük, a kis negyedikes Melinda útközben  arról csacsogott, hogy milyen jó verset írni, majd hirtelen hatalmasat  sóhajtva megjegyezte, hogy milyen kár, hogy költő viszont csak férfi lehet.  Miután én ezt feltevést semmisnek nyilvánítottam, és elmeséltem, hogy milyen  sok költőnő van, szemérmesen rám nézett, majd szinte elnyelte kérdését.
- Tessék? - kérdeztem vissza.
- Hát… hogy… Gondolja a tanárnéni, hogy mi is költők leszünk? A hetedikes Hajni elnézően mosolygott. Előző este írt is egy verset, amit  most mind a nevelőnénije, mind az én biztatásomra egy gyűrött papírlapon  magával hozott. Terv szerint a beszélgetés végén vittük volna oda a nagy  költőnek. Így is történt, persze Hajni szemérmességére tekintettel az én  háttérbiztosításommal mert csak odamenni Kányádihoz, aki helyben el is  olvasta a verset, majd őszintén megdicsérte Hajnit, és egy kis lapra írt is  neki pár bíztató sort. Felemelő volt a hazaút a fellegekben járó kislánnyal. Pár héttel később egy magyarországi
tévécsatorna munkatársai jártak Déván, s  mikor engem, mint magyar tanárt kértek, hogy hívjam össze a jól szavaló  gyerekeket, hirtelen arra gondoltam, hogy milyen szép lenne, ha Hajni  elmondhatná ezt a saját versét. A kislány nagyon elfogódottan, de  beleegyezett. A kamerák kereszttüzében őszinte átéléssel elmondta a  Hazaszeret-et. Az előadást
döbbent csönd követte. A magyarországi vendégek  és a többi dévai gyerek egy emberként bámult Hajnira:
- Ezt tényleg te írtad?
Hajni szégyenlősen mosolygott, s én erősítgettem a küszöbről:
- Igen, ez a saját verse.
Lehet, hogy Hajniból még nagy költő lesz, de azt hiszem, annál nagyobb dicséretet soha nem fog kapni, mint ezen a napon azt az elismerést azzal az  őszinte átérzéssel, ahogy az egyik fiú hosszú pillanatokig a kezébe temette  az arcát.

Bónis Orsolya

Havas és jeges mulatságok Déván

A hó leesését Déván mi felnőttek, tanárok és nevelők egyszerűen így foglalhattuk össze: a gyerekekkel való kapcsolatunkban új perspektívát nyitott. Ezt néha humorosabb pillanataimban kiegészítettem azzal, hogy megtanultunk félni a gyerekektől. Bármerre is evickélt az ember a jeges udvaron, soha nem lehetett biztonságban a szemfüles apróságoktól, akik csak  arra lestek, hogy az arra járót meghógolyózzák. A hó szombaton esett le, amikor egy magyarországi cserkészcsapat vendégeskedett Déván. A fiatalok hatalmas hócsatákat vívtak gyermekeinkkel,  és látva engem többször meg is jegyezték, hogy látszik, a kicsik pontosan  tisztában vannak azzal, ki az, akit meghógolyózhatnak.

Ahogy akkor ők  hitték!
Vasárnap délelőtt mentek el, s délben a gyerekek mér érdeklődve szemléztek,  hogy hol találhatnak új játszótársak. Olybá tűnt, hogy az egymás elleni harc  már nem jelent nekik igazi kihívást. Nemsokára észrevettek minket… Először csak néhány puha hógolyót éreztem a hátamon, később a tömbházak  előtt vonulva meglepetésszerűen Levente ugrott elém és egy nagy adag havat  nyomott a nyakamba. Húga, Tündike, mintha csak erre várt volna hátulról  ugrott rám és a téli csapadékot egyenesen az arcomba nyomta. Prüszkölve  próbáltam visszanyerni méltóságomat, de a két, pillanatok alatt eltávolodott  rosszcsont messziről vett sortűz alá. Ezt már nem hagyhattam. Hógolyókat  gyúrtam, és megpróbáltam
visszadobálni őket. Nem sok sikerrel. Ellenben az ő  dobásaik rendre célba találtak. Futni kezdtem utánuk, és sikerült beérnem  őket. Büszkén mondhatom, megvédtem a tanárok becsületét. De a hó csak az egyik fele a természet téli örömeinek. A másik a jég. A tömbházak előtt pompás csúszkapálya alakult ki.

A gyerekek libasorban csúsztak nagyokat rajta. Kis elsőseink kérésének nem tudtam ellenállni, így  húzóként én is beálltam a játékba. Kezüket fogva futottam velük, és a jeges  pályán végighúztam őket, hatalmas kacagások közepette. Hamarosan azt vettem észre, a kicsik már azért állnak sorba, hogy én húzhassam őket. Minden méltóságomat félretéve, önfeledten szaladtam a hóban,  élvezve a kis tenyerek meleg, biztonságkereső fogását.

Bónis Orsolya

Hétköznapi csodák Déván
"áldás a gyermek, a földről beszél, mely nehéz, s ahonnét vétettünk,
és az  égről beszél, amely az ígéretföldje."
(Esterházy Péter)

Érdekes, milyen könnyű átélni a gyermekek hangulatát, érzéseiket, vágyaikat.  Dévára érkezésem után két hétig az óvodában segítettem. Valahányszor a  délutáni alváshoz öltöztettem őket, mélyen megérintett a kép, ahogy ezek a  kisgyermekek – világunkra épp csak megérkezett jövevények – kis idegenekként  totyognak pizsamáikban. Éreztem kiszolgáltatottságukat, félelmüket attól,  hogy egyedül legyenek. Csodálatra méltónak találtam az olyan apróságokat is, hogy levetett ruhájukat maguktól összehajtják, és a székükre teszik, mert meghatott igyekezetük, hogy megfeleljenek a felnőttek elvárásainak. A jutalmuk ilyenkor sokszor csak egy barátságos tekintet, egy mosoly – de ez számukra a  minden, mert biztonságot és szeretetet sugároz a felnőttől, és ez az, amire  a legjobban vágynak.

Csodálatos élményeket ad az a feltétel nélküli hit és bizalom, amivel a gyermekek körülvesznek minket, felnőtteket. Ma este is, amikor átmentem az  udvaron, sorra futottak hozzám, hogy hulló csillagot láttak, és félnek, mert  nem tudják mitől van, hogy mikor megyek fel hozzájuk a héten, hogy vegyem  fel őket egy kicsit, vagy csak, hogy adjak egy
puszit. Amióta itt vagyok, nagyon sokat adott nekem a szeretetük – de még többet az,  hogy szerethetem őket.

Csodálatra méltó, mennyire odafigyelnek az emberre! Egyből átérzik, ha valami baja van. Egyik nap a várnál kirándultunk, és egy kicsit rossz kedvem  volt, de igyekeztem, hogy ne mutassam ki. Az egyik kisfiú – amikor senki nem  figyelt oda – átölelt, és megkérdezte, miért vagyok szomorú. Nagyon  meghatott ez a tapintatos törődés – néhány pillanatig olyan érzésem is volt,  mintha én lennék a gyermek és ő a felnőtt.

Az óvodában történt, hogy egyik délután nagyon fájt a fejem. A gyerekeknek  természetesen nem mondtam, de amikor a délutáni alvás után öltöztettem őket,  érezték, hogy valami bajom van. Így a nagyobbak – de ők is csak négyévesek!  – maguktól öltöztetni kezdték a kisebbeket, hogy ne kelljen mindent egyedül  csinálnom. Most az iskolában magyar nyelvet és irodalmat tanítok, s emellett délutánonként háromtól hétig különórákat tartok: helyesírást, fogalmazást,  olvasását és szövegértést gyakorolunk. Természetesen adódnak nehézségek, de  ezekért bőségesen kárpótol, hogy látom, hogyan
fejlődnek a gyerekek: sok  fogalmazást iratok velük, s őszinte örömmel írtam be a piros pontokat,  amikor a kezdeti pársoros írásaik helyett egy-két oldalas házifeladat-fogalmazásokat találtam a füzeteikben. Próbálok minél szigorúbb lenni, hiszen fegyelemre van szükség ahhoz, hogy  rendesen dolgozhassunk, ezért büntető dolgozatot iratok vagy büntető  felelésre hívom ki azt, aki zavarja az órát. Ilyenkor persze előfordul, hogy  kiderül: valaki nem tanult, és be kell írnom a rossz jegyet. Furcsának  tűnhet, de engem bánt, ha ilyenkor valamelyik gyermek megsértődik, mert  mindig azt hiszem, arra gondol, hogy azért büntetem, mert haragszom rá.  Szerencsére a legtöbb esetben belátják a hibáikat és képesek őszintén  megbánni rosszaságaikat, és bocsánatot kérni. Megható, hogy mennyire  komolyan veszik ezt! Egyszer az egyik kislány nagyon rossz volt, és emiatt  alaposan meg kellett szidnom. Először visszafeleselt, de egyre inkább kezdte  átérezni a helyzet komolyságát és sírva fakadt. Kis idő múlva egy levéllel  keresett meg, amelyben bocsánatot kért, megígérte, hogy megjavul és a végére  odaírta: nagyon szeretem magát. Ez is egy olyan „hétköznapi csoda” itt,  Déván.

Megdöbbent  a gyerekek ragaszkodása is! Az egyik kisfiúnak születésnapja volt, s aznap délután vele a negyedik különórám volt, tehát már elég későn  kezdődött. Alig tíz perce tart az óra, amikor szólnak, hogy megérkezett, az  udvaron vár a kisfiú édesanyja, akit hónapok óta nem látott, és aki este már  megy is tovább. Természetesen mondtam a fiúnak, hogy menjen csak, nem tartom  tovább az órát. Ám ő ragaszkodott hozzá, s az ablakból kiabált le az  édesanyjának, hogy jöjjön fel ő is, s így végül az anyuka is „részt vett” az  órán. Mindazonáltal nagyon törékeny és szövevényes kapcsolat az, amely minket,  felnőtteket a gyermekekhez fűz, s bár még csak két hónapja vagyok itt, máris  sok-sok csodát jelentett nekem. Remélem, az elkövetkezendőkben e kapcsolat  még szorosabb lesz – s még több csodát tár fel!  

Bónis Orsolya

Kirándulás Vajdahunyadra  Az alsó tagozatnak egyhetes őszi szünete volt, de persze kicsinyeink  felének  nem volt hova hazamennie, így maradtak a kolostorban. Tanító  nénijeik  beosztva mindennap foglalkozást tartottak a számukra, az  osztályok  átköltöztetése miatt azonban szükségük lett volna egy pakolós  napra, ezért  erre bevállaltam én a szolgálatot. Jálics Józsival és  Julie-vel kitaláltuk,  hogy elvisszük a gyerekeket Vajdahunyad várába.  Balázs, a kispapunk is  csatlakozott hozzánk.  Csak első órám volt aznap, így kilenckor találkoztunk az udvaron.  Bepakoltuk  a gyerekeket a kisbuszba, és kezdetét vette a kirándulás!  Természetesen szakértő felnőttekhez illő módon kellőképpen felkészültünk  a  Hunyadi-mondakörből, így útközben a gyűrű, a holló és egyéb  érdekességek  történeteivel szórakoztattuk és okítottuk a gyerekeket.  Vajdahunyad vára hatalmas élmény volt mindannyiunk számára.  Mint  egy  hatalmas emeletes labirintusban kalandoztunk a várban, átvágtatva a  különféle lovagtermeken, csigalépcsőkön és összekötő folyósokon,  élvezve,  hogy számos esetben visszajutunk oda, ahonnan indultunk. A  kicsinyek  elvarázsolva ismerkedtek a történelmi atmoszférájú hellyel.  Barangolásunk  végeztével, a gyerekek előrerohantak a felvonóhídon, és  mielőtt  megakadályozhattam volna őket egy román árusnál kötöttek ki, aki kis  faliképeket és nyakba akasztható érméket kínált nekik. Mire odaértem a  fele  társaság már nyakláncban pompázott. A félig elnyomott dühvel  fordultam volna  az árushoz - hiszen bosszantott, hogy gyermekeink kicsi  pénzüket ilyesmire  adják ki, amikor Balázs, közülünk az egyedüli  románul is tudó felnőtt  felvilágosított, hogy a román elárusító tudja,  hogy a kicsik a Szent Ferenc  Alapítványtól vannak, és mindannyiuknak  ingyen ajándékoz egy érmét,  ráadásként minden osztálynak egy faliképet.  Egészen elszégyelltem magam.   

Bónis Orsolya

    Marika  A szüreti bálra tizenkét leányzót vittem. Családjaikban számosan voltak apróságok, így nevelőnénijeik az ő lefektetésükkel voltak elfoglalva, ezért  kértek meg engem, hogy viseljem gondját lányaiknak a mulatságon. Tíz perces  séta vezetett abba az épületbe, ahol a bált rendezték. Útközben két lány -  testvérek - karolt belém két oldalról. Csak félig hallgattam csacsogásukat,  mert félig a további tíz leányzóra figyeltem. Így, Marika - a kisebbik -  szavai is csak homályosan jutottak el hozzám. Hosszú hajamat csodálta, s  aztán - neki egészen rövid haja van - a saját nyiratkozásáról mesélt. - Miután levágattam a hajam, halt meg édesapa. - megdöbbenve kaptam fel a  fejem ezekre a szavakra. Először nehezen értettem meg a motyogva előadottakat, de aztán egyértelművé vált számomra a két testvér története.  Édesanyjuk három éve, édesapjuk öt hónapja halt meg, akkor kerültek ide. - Nincs is kedvünk bulizni, táncolni. - tette hozzá szégyenlősen Kati, az  idősebbik. - De olyan mindegy, hogy a blokkban ülünk vagy a bálban. Talán  jobb lett volna a blokkban - folytatta elmélázva. - Ott már megszoktunk. A teremben egymásmellé telepedtünk, és székeinken kuporogva figyeltük a  táncolókat. Kati vágyakozva nézte barátnőit, akik önfeledten ropták.  Hamarosan nem tudott ellenállni a folytonosan feléje nyúló kezeknek és  beállt közéjük. Marika elégedetlenül figyelte. Lassú számok következtek, a  lányok egymással táncoltak, a fiúk szégyenlősen támasztották a falat.  Egyszer csak érzem, hogy valaki megfogja a kezemet. - Jön tanárnéni? - kérdezte Marika. Óvatosan fogtam át törékeny vállait és kezdtünk el forogni a halványan világító lámpák alatt.  A következő ugrálós számot már Katival hárman táncoltuk.  Az alapítványi napon a művelődési házban rendezett előadáson Marika mellém  ült. A kórus és a tánckar közösen mutatta be a Kömíves Kelemennét. Nagy  élvezettel figyeltem a gyerekek tehetséges énekét és táncát, mígnem a darab  ahhoz a részhez érkezett, amikor Kömíves Kelemen kicsi fia megtudja, hogy  édesanyja meghalt, és szíve bánatában meghasad. Önkéntelenül Marikára  néztem. Nagy könnycseppek folytak alá szeméből, de ő is pont rám nézett: - Elsírtam magam. - suttogta szégyenlősen, és fejét az oldalamba fúrta. Nem  tudtam, hogy mit mondjak. De nagyon erősen öleltem magamhoz.
Bónis Orsolya  Mikulás napja
Pótnevelői pályafutásomra esett Mikulás napja is. Persze mondanom se kell,  hogy milyen izgalommal vártam! Hiába, az ünnepek igazi, mesés hangulatát a  gyermekek igaz és őszinte hite adja meg. A kicsik természetesen hittek a Mikulásban. A hatodikosok már gyanakvóak  voltak, de azt ők is ellenvetés nélkül elfogadták, hogy Lappföldön, messze  tőlünk él a Mikulás, és miután minden tudásomat latba vettem kiselőadást  tartottam az óraeltolódásokról, azt is elhitték, hogy a Mikulás személyesen  képes minden ország minden egyes gyermekének kiszállítani az ajándékokat.  Mármint a jóknak, persze. A nagyobbakkal kényesen kerültük e témát.  Tapintatosak voltak a kicsik miatt - és talán ők is hinni akartak a mesésen  jóságos öregapóban. Hát így várakoztunk, hogy hátha hozzánk is benéz a jó öreg. A gyerekek furcsán - talán hirtelen támadt önismereti rohamoktól elgyötörten - egyre  kevésbé hitték, hogy hozzánk is ellátogat a Mikulás bácsi. - Holnap majd mindenki ajándékokkal megrakottan megy iskolába, csak ez a  család megy üres kézzel. - fogalmazta meg a közös félelmet Tündike. Nevetésemet nehezen legyűrve nyugtattam őket, hogy ne adják fel a reményt.  Hirtelen csengettek, s az események rendkívül felgyorsultak, ugyanis  pillanatokon belül ott állt köztünk egy zsákocskákkal telepakolt hatalmas  kartondobozt szorongatva a Mikulás bácsi. A gyerekek áhítattal sorakoztak és  szinte hipnotizáltan léptek elő nevük hallatára. Ki énekelt, ki verset  mondott, ki táncolt a jó öreg kérése szerint. Az óvodás Noémi is ügyesen  elmondta a Dióbél bácsi című költeményt, amikor Szimónára került utoljára a  sor. A kislánynak énekelnie kellett volna, de dermedten állt, s láttam, hogy  hatalmas barna szemei lassan megtelnek könnyel. A gyermekek sorában állva, a közös megilletődöttség hatása alatt egy darabig én is csak bámultam, hogy  most vajon mi lesz, amikor rájöttem, hogy nevelőként nekem kéne közbelépnem,  s ezt egy: - A család majd segít! - felkiáltással meg is tettem. Így közösen elzengtük  a Hull a pelyhes-t, Szimóna is megkapta az ajándékát, s a Mikulás  elégedetten távozott. Lányaim önfeledten bontogatták az ajándékcsomagokat: írószer, plüssállat,  zokni lapult bennük, no és persze édesség, amit rögtön mindannyiunknak meg  kellett kóstolnia. Lassan csillapultak a kedélyek, én egyre inkább az ágyak  felé irányoztam őket, amikor valamelyikük rádöbbent, hogy én nem kaptam  ajándékot. Miután ez természetes volt, tréfával ütöttem el a dolgot, majd látva őszinte  aggodalmukat, magyarázni kezdtem, hogy a felnőttek nincsenek érintve a  Mikulás-ajándékozásban, de addigra a lányok között futótűzként terjedt  szerencsétlenségem története, és egy emberként sajnáltak engem, hogy már  igen kínosan éreztem magam. Lassan azonban megtettük a lefekvéshez szükséges  előkészületeket, amikor az egyik kislány szólt nekem, hogy az ajtóm előtt  látott valamit. Nagyon meglepődtem, de persze ellenőriztem a dolgot. S láss csodát: hatalmas  Mikulás-csomag fogadott a szoba küszöbén. S mennyi minden benne! Írószer,  füzet, plüssállat, kazetta és fülbevaló, hajcsat, karkötő. A lányok a saját  tárgyaikat rakták össze, hogy nekem hirtelenjében Mikulás csomagot  készítsenek. Megilletődötten néztem a kis csodatévőkre, és azt se tudtam,  mit mondjak. Újra gyereknek éreztem magam!  És az érzés elkísért másnap is. Pénteken ugyanis a nővérekhez voltam hivatalos, a meghívó szerint egy kis teára és szeretetre. Azt hittem egyszerű kis beszélgetés lesz a program, de mennyire meglepődtem, mikor hamarosan beállított az egybegyűltekhez, a nevelőkhöz is a Mikulás. Ez a Mikulás meglehetősen hasonlított vidám kispapunkhoz, Balázshoz, de ez a tény az ünnepi megilletődöttség hangulatából mit sem vont le. Olyannyira,  hogy mikor a zsákocska osztásnál rám került a sor, s - mint magyar  tanárnőnek - egy Petőfi verset kellett volna elszavalnom, Szimonához  hasonlatosan csak szelíden néztem magam elé. - Hát mondj egy mesét! - próbálta tréfásan megoldani a helyzetet Balázs, de  rajtam annyira úrrá lett a gyermeki átérzés, hogy szégyen, nem szégyen,  bizony erre is csak szemérmesen mosolyogtam. - No, hát kacsints egyet! - találta fel magát Balázs, és miután e nehéz próbát kiálltam, megkaptam 2002. második Mikulás-csomagját. 


Bónis Orsolya

  Sanyi Sanyi, mondjuk ki őszintén, nem tartozik a legéleseszűbb fiúk közé a hetedikben, sőt ezzel még igen finoman tártuk fel a valót. Ráadásul már az  első órák egyikén büntetődolgozatot kellett íratnom vele. Társaitól elkülönítve, az egyik szélső padsor legelső padjában rágta magányosan a ceruzáját, és szemmel láthatóan nem tudott semmit. Igen ám, de az egyik segítőkész társa leírta egy papírcetlire a kérdésre adandó választ, és eljutatta neki, Sanyi pedig nagy ákom-bákom betűivel abból másolta le. Persze észrevettem, és egyből elkoboztam mindkét irományt, és rögtön beírtam  az egyest, hiszen a puskázásért az jár. Különösen az volt a szomorú –  mondtam is Sanyinak – hogy míg a kérdés a balladai jegyek a Walesi bárdokban  volt, addig ő – egyébként valószínűleg tényleg jót akaró, csak nem elég  alapos társának köszönhetően – a Rákócziné című ballada tartalmát írta le.  Erre Sanyi kapta magát, összefogta könyveit, füzeteit és megfontoltan fejbe  csapta a segíteni akarót. Ezen eset után a szombat délelőttöket rendszeresen kettesben töltöttük Sanyival, hogy megpróbáljuk közösen megemészteni az órán tanultakat. A balladáknál elsőként versszakról versszakra próbáltam rávenni, hogy mesélje  el, miről szól. Rövid idő múlva szerényen beértem volna, ha egy-egy sort  fejt meg. Végül kíváncsiságom már csak arra terjedt volna, hogy ki mondhatja  azt a sort. Miután ezt az egyik balladánál, éppen az ominózus Rákóczinénál  végigmondtam, és szerettem volna tőle is hallani, ám ő konokul minden sornál  csak azt morogta: A gerlice madárka. Gondoltam, ez bizony nem lesz egyszerű menet. Végülis felkészültünk valahogy, és úgy ítéltem meg, hogy lassan eljött az idő, amikor Sanyi az  osztály előtt felelhet, felmutatva tudományát, és kijavíthatja az egyest. És  összességében nem is csalódtam benne, örömmel írhattam be a hetest. Következő dolgozatíráskor azonban elszörnyedve láttam, hogy Sanyinak a  padban nyitva van a könyve. Egyértelmű volt, hogy szegény véletlenül hagyta  nyitva, és úgy tette be, és valóban nem is próbált beletekingetni. Úgy  tettem, mintha nem venném észre, de az osztályból többek – hiszen e korban,  a káröröm majdnem olyan fontos, mint a szolidaritás – jelentkeztek, és  beárulták Sanyit. Be kellett írnom az újabb egyest.
Újra együtt tölthettük volna a szombat délelőttöket, de ekkor már új kihívás  állt elénk. A fogalmazásírás. Sanyi számára ez egy-két odavetett, se füle,  se farka mondatot jelentetett. Újra és újra írattam vele Toldi Miklós  kalandjainak történetét, de nem értünk el nagy eredményeket. Egyik délután  mentem Sanyiékhoz, ő nyitott ajtót, de pizsamában volt. Apró szemeit lesütve  morogta nekem: Ne közelítsen tanárnő, mert rühes vagyok. – Akkor kísérték  éppen az elkülönítőbe. Talán megszokásból, de magával vitte a magyar könyvét  és füzetét. Az aznapi fogalmazás Toldi monológja a nádasban volt. Amikor megkaptam a dolgozatot, megrökönyödve olvastam a helyenként ugyan  kusza, de elementáris erővel, nagyon mélyről feltörő érzelmeket, indulatokat  megfogalmazó mondatokat: „… egyedül vagyok és félek. Senki nincs körülöttem.  Lépések zaját hallom. Nagyon félek. Ki lehet az? Talán az éjszaka vad  ragadozói? Nem, hű szolgám az, Bence. …” És így ment végig. Igaz, hogy ilyen  jó új munka több nem került ki Sanyi kezei közül, mint ez, amit a betegszoba  magányában írt, de azt hiszem, azt megértette, hogy a fogalmazásokban  merhetünk őszinték lenni, sőt kiírhatjuk magunkból gondolatainkat,  félelmeinket. Egy másik alkalommal ugyanis, azt a feladatot kapta, hogy Karácsony közeledtével írjon levelet a Jézuskának. Azt hittem egyszerű kérések sora  lesz az írás, de amikor olvasni kezdtem, őszintén megrendültem.
„Jézusom,  néha attól félek, nem szeretsz engem. Nem szeretsz, azért, mert én bolond  vagyok.”Nos hát mindezek után, nagy izgalommal vártam, hogy milyen lesz Sanyi olvasónaplója. Ugyanis a hetedikeseknek is házidolgozatot kellett leadniuk a  kötelező olvasmányukból. Tudtam, hogy Sanyi nagyon készül, mert elárulta,  hogy írógépen készíti el a dolgozatát. „De csak azt írom le, ami belemegy a  fejembe!” – tette hozzá, vélhetően azért, hogy csökkentse elvárásaimat.  Végülis egy nappal később adta le, mint a többiek. Iskola után, amikor  hazaértem, főztem egy teát és a fotelben elhelyezkedtem kinyitottam a  mappám, hogy elővegyem Sanyi dolgozatát. De nem volt ott. És a könyvben sem.  A füzetekben sem. A táskámban sehol sem. Egyáltalán nem volt meg. Elszorult  a szívem. Ennek a szegény fiúnak annyira kicsi az önértékelése, hogy  bolondnak tartja magát, és azt hiszi emiatt Jézus sem szereti. Magyarból  igyekszik, én meg elvesztem a dolgozatát. Vacsoránál szomorúan kanalazgattam a levesem. Egyszercsak vádló árny magasodott felém: Sanyi volt, kezében meggyűrt, koszos lapok fűzére. „Tanárnő – mondta panaszosan – ezt ott hagyta a tanári asztalon. Leesett, és  a többiek véletlenül megtiporták.” Megnyugtattam, hogy a dolgozat ezzel mit  sem veszített az értékéből. Este pedig elégedetten konstatáltam, hogy valóban kár lett volna, ha olvasatlanul veszendőbe megy a dolgozat, amelyet már csak írója lelkesedésének és igyekezetének elismeréseként is tízesre értékeltem. 

Bónis Orsolya