Árva gyerekekkel és Böjte Csabával karácsonyozott Magyar Károly Déván. Gyűjtött nekik és maga vitte el az ajándékot. Gyalog tette meg a majd 500 kilométeres utat Pálfától Déváig.

Köszönjük Károly hogy eljöttél hozzánk és az, hogy gyalog jöttél külön köszönöm!! Köszönöm, hogy utadról tartottál egy szép, őszinte beszámolót, és azt is, hogy utána gyalog elvitted őket zarándokolni Vajdahunyadra, mindez egy életre szóló lecke tesz  a gyermekeinknek!!! Isten fizesse minden lépted, mit érettünk tettél!!

Szeretettel,

Csaba t.

Kölcsönös faggatózással indul a beszélgetésünk Magyar Károllyal. Régi ismerősök vagyunk, de ez az első beszélgetésünk: egy faluban nőttünk fel, de a bő tíz év korkülönbség miatt jobbára csak tudtunk egymásról. A régről származó információm, miszerint katona, valósnak bizonyul. Nevetve erősít meg abban, hogy nem „harcoló” katona, hanem logisztikával, egészen pontosan gépjárművekkel foglalkozik. Mint kiderül, ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna igazán tűzközelben, kétszer is volt külföldi misszión, Koszovóban. Ezzel alapozta meg terveinek megvalósítását: otthont, családot szeretne alapítani. Leendő családjának házat épít, még bodzaültetvényt is telepített. Miután elvégezte a katonai középiskolát, majd a tiszthelyettes képzőt, több mint tíz évig Tatán szolgált, innen kérte magát Székesfehérvárra, ahol most is dolgozik. Már nem gyermekkora színhelyén, Pálfán, hanem Sárbogárdon él egy szolgálati lakásban, s építgeti a családi házát, gazdaságát remélve, hogy megtalálja az igazit. Kifejezetten előrelátó, tudatos, ami nem szab gátat a benne lévő kalandvágynak. 2014-ben ez utóbbi igen erősnek bizonyult, hiszen két hatalmas útra is vállalkozott. Tavasszal az El Caminot járta meg, decemberben Dévára ment el gyalogszerrel. Mint mondja, mindegyik meghatározó, de más és más élmény volt.

Útjai során számos jelét megtapasztalta a gondviselésnek. Amikor az El Camino ösvényét taposta, a fáradtságtól lankadt a figyelme, és az út szélén felejtette fényképezőgépét. Amikor erre rájött, már öt kilométert megtett. Egy érme feldobásával döntötte el, hogy nem megy vissza. Később mégis visszafordult, de alig ment ötven métert, amikor összetalálkozott egy párral, akik miután az arcát fürkészve azonosították, hogy ő van a gépben lévő képeken, visszaadták a masinát neki. Az út 800 kilométer hosszú volt Franciaországtól a spanyolországi Santiago de Composteláig, de ő még százzal megfejelte, mert elment az óceánig. Különös véletlen – vagy talán nem is –, hogy az előbb említett párral itt újra találkozott. – Az El Camino arra jó, hogy az ember rájöjjön, hogy semmi nem történik véletlenül, s megtanulja, hogy figyelnie kell a jelekre – fogalmazott. Ezen az úton mindenki más-más okból indul el, vélekedett Károly, akit az önmaga megismerése, személyisége fejlesztése utáni vágy hajtotta a zarándokok útjára. Mint mesélte, az út mély nyomot hagyott a lelkében.

– Nem vagyok mélyen vallásos, de azért hiszek – és úgy éreztem, hogy rám férne most, az év végén, egy ilyen út – fogalmaz utalva a következő, dévai zarándokútjára. Az indító gondolat az volt, hogy egy jó, szeretetteljes helyen karácsonyozhasson, a második, hogy egy hasonló, önismeretet segítő vállalkozással kösse össze. Így határozta el, hogy gyalog megy Böjte Csabához, akinek áldozatkész munkáját nagyon nagyra tartja, illetve az általa felkarolt gyerekekhez. Innen már csak egy lépés volt a döntés, hogy ha már elmegy, pénzadománnyal is igyekszik segíteni az árvákon. A munkahelyén, Székesfehérváron és Pálfán gyűjtött a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak. December 9-én, hajnali négykor indult el Pálfáról a 15-16 naposra tervezett útra. Körülbelül 30 kilométeres szakaszokat tervezett egy napra, tudván, hogy ennyit kényelmesen meg tud tenni napkeltétől napnyugtáig. Hol ismerősöknél, hol plébániákon szállt meg, de olyan is, akadt, hogy a polgármester biztosított számára szállást.

– Mindenütt hatalmas szeretettel, segítőkészen fogadtak. Mivel az utat Böjte Csaba neve fémjelezte, könnyen találtam nyitott ajtókat – húzta alá. A szerzetessel indulás előtt személyesen találkozott, s kapott tőle írásbeli ajánlást az úthoz.

Mély nyomot hagyott Magyar Károlyban az az összetartás, ami a dévai gyerekek életét jellemzi Mély nyomot hagyott Magyar Károlyban az az összetartás, ami a dévai gyerekek életét jellemzi

Akadt olyan bolt még Magyarországon, ahol az eladó, amikor meghallotta, hova, miért megy, nem hagyta kifizetni, amit vásárolt. Azt mondta, az árát adja a gyerekeknek, sőt még pluszban is adott pénzt. Előfordult, hogy látván, hogy az út szélén baktat, fel akarták venni, s furcsállották, hogy ő inkább gyalogol. Sokféle érzés kavargott benne, amíg a kilométereket rótta. Öröm, hogy kikkel találkozik, kíváncsiság, hogy végig tudja-e csinálni az útviszonyok, időjárási viszontagságok miatt, hogy miként fogja megterhelni mentálisan, fizikálisan. Úgy gondolta, mire odaér, valamennyire megtisztulva, nyíltabban, őszintébben érzi át a karácsonyi hangulatot, ami sokkal, sokkal örömteljesebb lehet, mint korábban bármikor. Nem kellett csalatkoznia, a Déván töltött napok mélyen beleégtek az emlékezetébe. Bár a nyolcvan ház fenntartása, több mint kétezer gyerekről való gondoskodás sok munkával jár, Böjte Csaba tudott időt szánni Károlyra. A szerzetes kérésére útjairól élménybeszámolót tartott a gyerekeknek, sőt kirándulni vitte a gyerekeket a 20 kilométerre lévő Vajdahunyadra. Akadtak olyan gyerekek, akik korábban csak öt-hat kilométert gyalogoltak, de hősiesen bírták. De elsősorban nem ez hagyott mély nyomot Károlyban, hanem az az egymásra figyelés, összetartás, ami az életüket jellemzi. Akadt néhány eset, amit bizony megkönnyezett, mondja. Ígéretét, miszerint, most nem fogja, nem sikerül betartani. Fátyolos szemmel mesél az árva gyerekekről…

Vágyik arra, hogy legyenek saját gyökerei

Mikor arra akarom kérni, hogy röviden foglalja össze, mit is kapott a legutóbbi útja során, azt mondja, egy barátja már kérte, hogy egy szóban tegye ezt meg, így fel van készülve. Szeretet – hangzik a válasz. Miután én bőkezűen még hárommondatnyi lehetőséget adok neki, elárulja, hogy hihetetlenül sokat kapott emberileg, lelkileg. Nem mellesleg újra ráébredt, hogy saját problémái eltörpülnek másokéi mellett. –  Amikor az ember gyalogol, nem érdekli, hogy mi van a csekkekkel, a házzal, a meghibásodott autóval, más dolgok járnak az eszében, érzi, hogy mi a fontos, mire van szüksége és mire nem. Fontos az embernek, hogy valahova tartozzon.  Nekem a gyökereket most a szülők jelentik, de vágyom arra, hogy legyenek saját gyökereim. A Zorba, a görög című filmben van, hogy „táncoljunk, a zene csak megjön valahonnan”. Eszerint próbálok élni.

Vida Tünde
www.teol.hu