A drága jó Antal atya, 1917-ben született Küküllõkeményfalván. Az elmúlt napokban hosszú évtizedek után elmentünk és meglátogattuk azokat a helyeket, melyek nagyon kedvesek számára. Elsõsorban a templomhoz mentünk, ahol a keresztség szentségébe a János nevet kapta, majd a plébániára, ahol a hittan órákon megtanulta szeretni a gondviselõ jóságos Istent, és az õ gyermekeit, teremtményeit. Aztán megnéztük az iskolát, ahol nemcsak írni olvasni tanult, hanem megszerette a csodálatos anyanyelvünkket, és a költészetet. Saját bevallása szerint 12-éves korától nem aludt egyetlen este se anélkül el, hogy egy szép magyar veret ne olvasott, tanult volna meg. Aztán a második világháború hõseinek az emlékmûvéhez mentünk. Szomorú szívvel mesélt azokról a fiatal legényekrõl, család apákról, melyek e kis faluból elmentek, hogy életüket áldozzák Erdély szabadságáért. Végezetül meglátogattuk azt a helyet, ahol édesapjának, a sokgyerekes székely embernek a háza állt. Jó volt elkísérni Antal atyát, arra gondolni, hogy népünk ezer éves történetének egytizedét átélt ember innen a Küküllõ partjáról indult el, egyszerû székely tarisznyával, hogy egy hosszú életen keresztül szolgálja szeretettel a mi drága népünket. Neki sikerült, hittel, reménnyel, bizalommal hosszan járni egy vérzivataros századot. Lehetséges! Alázattal menjünk tovább mindannyian, mert lehetséges!
Szeretettel,
Csaba t.