A létért való küzdelem nehéz, sokszor szenvedést okoz. Az erdőben, ha születik húsz őzike, közülük csak két-három nő fel, a többi elhull, megeszik a farkasok.
Egyetlen éjszaka alatt Isten az összes farkast le tudná vadászni. Vajon mit eredményezne, ha a létért való küzdelmet kikapcsolnák az őzikék életéből? Eltunyulnának, ellustulnának, degenerálódnának. A beteg, satnya állomány fertőzné az egészségeseket is. A fejlődésükhöz, kibontakozásukhoz, „őzségükhöz” a farkas, sajnos, hozzátartozik.
Ha egy embert beraknának egy kipárnázott rózsaszín szobába, és egy csövön folyna a kakaó, a másikon a kóla, az évek múltán minden lenne, csak nem ember: beteg, potrohos féreggé tennénk túlzott jóakarattal.
Hogy emberré váljunk, igenis szükséges a kudarc, a küzdelem, az erőfeszítés, a kibontakozás gyötrelme. Ha az ember ezt megérti, akkor nem látja már kegyetlennek az Istent, aki azt kéri, hogy a nehézségek vállalása, megoldása árán fejlődjünk.
A kis hernyó, miután bebábozódott, lassan átalakul pillangóvá, ki kell bújnia a fölöslegessé vált burokból. Ez a születés vergődéssel, erőfeszítéssel jár, de azáltal, hogy lábaival, szárnyaival próbálja szétfeszíteni a határait, életnedve belepréselődik összecsukott kis szárnyaiba, melyek így szépen „felfúvódnak”, kisimulnak, majd a levegőn megszilárdulnak, és alkalmassá válnak arra, hogy ezt a kis élőlényt magasba emeljék. Ha egy jó szándékú ember megkímélné a kis pillangót a születéssel járó küszködéstől, és finoman kibontaná a bábból, a pillangó szárnyai nem nyílnának ki, és nem tudna soha a magasba emelkedni. A születés kínja emeli fel a pillangót a kék égbe.
Elsatnyul az a gyermek, az a nép, amelyet megkímélnek az élettel járó harcoktól, a munkától, a létfenntartás feladatainak megoldásától, és így nem is emelkedhet a mennyek országába. A szeretetből vállalt küzdelem szül meg bennünket.
Nagylelkűnek érzi magát az édesanya, aki keservesen vajúdva gyermeket szül a világra, életet ad, de tudnia kell, hogy ugyanakkor ő maga is nagylelkű ajándékot, életet kap. Igen, új életet kap, hisz nemcsak magzatának, hanem egy édesanyának és egy édesapának is életet ad a gyermekét világra hozó nő. Önmagát is szüli, nemesíti, teszi többé vajúdásával.
Nemcsak gyermeket nevelünk, hanem önmagunkat, népünket is kibontakoztatjuk. Azáltal, hogy jót teszünk, jobbakká válunk, megszentelődünk. A szeretetből vállalt tettek megtisztítják nemzetünket, felemelnek, szárnyat bontanak. Önmagadat megszentelve szenteled meg ezt a világot.