A mindennapi földi életben, ha rosszat tettünk, bánkódunk azért is, mert félünk a számonkéréstől, a büntetéstől vagy az elmaradó jutalomtól – ez egy tökéletlen, önzésen alapuló bűnbánat.
Viszont ha Istent szemlélem, nagy jósága láttán őszintén fájlalom, hogy lemaradtam a szeretetről, a jóról. Ez a szenvedés tisztít meg. Szenvedés nélkül nincs tisztulás.
A legélesebben belénk nyilall annak a tudata, hogy mennyire nem ezt érdemelte tőlem az Isten és az embertársam, akinek szenvedésében Ő is osztozik.
A fájdalom azzal arányos, amilyen mértékben lemaradt valaki a szeretetről. Tisztán látom azt is, hogy én voltam-e az oka annak, hogy nem tudtam azt a szeretetet, azt a nagylelkűséget gyakorolni, amit Isten elvárt tőlem. A földi szenvedés elővételezése a tisztítótűzben átélt szenvedésnek. A szenvedés kikerülhetetlen, mert a szeretet hiányának bestoppolása csak ezáltal valósítható meg.
Halálunkkor, annak ellenére, hogy szükségünk van tisztulásra, nagy örömöt érzünk azért, mert tudjuk, hogy üdvözültünk, hogy elfogadott az Isten.