Kedves Mindannyian !

Egy néhány hónapja már annak, hogy a sápadt lombokon dérré nyílott a dermeteg terjengés és bébüklent ide a völgybe. Aztán nem telt bele sok, és otthont is vert magának az az idezorduló harmatágyi hóbelevánc. Azóta itt veteszkedik, mint egy bökkedező pöffeteg és nem erőst akaródzik neki a szedelőzködés. Pedig jó volna már, ha ez az elvénült hűvös tippadás, szép komótosan, mint agg mutatványos, becsukná maga mögött az ajtót. Egykor, nem is olyan rég, még nagyon dölyfös volt. Olyan nagynak láttam akkor, mint amilyen nagy a kérlelhetetlen üszkös esteledés. Hercs rikkancs kappan természete, ártánnyá tette, kaffogó, csemer, nyivák egy jószággá.

De most, hogy kezd fényre derülni a kásássá asszó tespeteg hó, kezdem azt érezni, hogy a deres falka, fogát veszti a sarjadó füveken. Ahogyan héjból a rigó, a tavasz is kibuggyan az emberből.

Néztük, hogy mit tehetnénk, hogy mi módon mehetnénk elibe a dolgoknak, a reglő felől kolompoló tavasz előtt, hogyan tudnánk kaput nyitni.

Csodálatos ez a völgy ahol élünk. Olyan, mint egy nagy virágosláda, mely dalnak, virágnak és minekünk, egyaránt otthont ad.

A telet erőgépekkel és akarattal nem tudtuk elűzni, de szépen, lassan ügyefogyottsága okán elhibbant. Még maszatol egy kicsit, de már elég szuntyori és töpörödött.

Gondoltunk, hogy a völgy képére, mi is otthont készítünk, életteret virágnak és dalnak egyaránt.

Virágosládákat készítettünk, lelkünknek tavaszserkentőket. A kertészetünk még csak félszobányi, de a tavaszi nap egyre magabiztosabb felkelete, azt is kiparcellázza a kelő élet serény és gazdag mezején.

Szeretettel,

a tusnádiak