Sokan kérdezik, hogy miért szeretnék elmenni egy tőlünk térben és időben oly messze élt spanyolországi karmelita nővérhez, az ezerötszázas években élt Avilai Nagy Szent Terézhez?

Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy hiszünk egy személyes, felénk forduló Istenben, akit az imádság csendjében átölelhetünk, és aki maga is kézen fog, vezet, magához ölel!. A II. Vatikáni Zsinat után fogalmazták meg, hogy a jövő kereszténye vagy Istent kereső misztikus lesz, vagy nem lesz keresztény! A szép szokások, hagyományok ha kiürülnek, ha a lényeg, a tartalom elveszik, ha a Szentháromsággal való élő kapcsolat elsorvad, akkor lassan a templomaink, de az iskoláink, a városaink is ki fognak ürülni!

E felismerés fényében 1970-ben, az Egyház ünnepélyesen Nagy Szent Terézt az imaélet doktorának nevezte ki! Ennél nagyobb, tiszteletet egy embernek, egy szentnek nem adhat az Egyház! Ezzel a kitüntetéssel Nagy Szent Terézt, a lelki élet nagymesterét nem csak megtisztelték, de egyben fel is kérték, hogy vezessen bennünket az összeszedett, elmélyült lelki élet útján. 

Az imádság  a mi két karunk, lelki kezünk, melyet szeretettel nyújthatunk a Szentháromság felé! A természetfölötti világot a hívő ember az imádság csendjében ízleli meg, határok közé zárt létében a teremtmény a Teremtőjének  jelenlétét, térden állva képes megsejteni! Isten végtelenül egyszerű! Földi szemünket kinyitjuk és már látunk, ugyanígy nem kell nagyon  erőlködjünk az imában ahhoz, hogy Istenünk színe elé álljunk! A mi egyetlen dolgunk, hogy élő hittel, őszintén, tiszta szívvel vágyakozzunk Teremtő mennyei Atyánk után.

Imáinkat mormolva igazából, mint kisgyerek az édesanyját,  szólítjuk a Szentháromságot, zörgetünk akárcsak az evangéliumi gyermekek a munkája után megpihenő Jézus Krisztus ajtajánál! Lehet, hogy az apostolok példájára sokan bennünket is nyugtatgatnak, eltanácsolnak és gyermeki naivsággal vádolnak, de mi ne adjuk fel, szépen kitartóan mondjuk a magunk egyszerű imáit, könyörögjünk azokkal a szavakkal, melyeket tudunk, melyeket talán szüleinktől, nagyszülőinktől tanultunk. Mi csak mondjuk a magunk imáit, legyünk nyugodtak, mert ahogyan kétezer évvel ezelőtt Jézus Krisztus felkelt és a gyermekek közé ment, hogy megáldja őket, minket is szeretettel, áldó jelenlétével fel fog keresni!  Tudnunk kell, hogy mi nem valami hajdani pogány bálványistent keresünk, aki csak pontosan megtanult és ismételgetett varázsszavakra engedelmeskedik! Ilyen Istenek nincsenek, mi ilyen bálványokat nem szólongatunk, nem keresünk, mert ez már a Teremtő mennyei Atyánkat káromló bűn lenne! Távol legyen tőlünk minden ilyen balgaság, hisz a mi szerető Istenünk soha nem az okosan megkomponált bölcs szavakat várta tőlünk, hanem a gyermeki szeretetet, a bizalmat mellyel feléje fordulunk!

Hittel kezdjük el mondani ajkainkkal azokat az imákat miket ismerünk, Istenünk a szobánk csendjében is hallja a mi feléje forduló gyermeki bizalmunkat, ragaszkodásunkat, és akárcsak a szerető szüleink, Ő is végtelen jóságában elénk áll, hogy azt adja nekünk amire a legnagyobb szükségünk van! A lelki élet elején, áldott jelenlétének vigasztaló örömeivel szokott kényeztetni akárcsak a gazdag ifjút, megdicsér, elismerésben részesít, majd próbál bevonni világmegváltó szent művébe. "Jöjj, kövess engem!" A tökéletesség útjára lépett ember nem egy elhagyott magányos szigeten él, mi nem elefántcsonttoronyba zárt elkényeztetett királyfiak vagyunk! Az ima útjára lépett keresztény  az élet sűrűjében Krisztust követő tanítvány, apostol, aki az imádság csendes perceiben vigasztalást, erőt, bátorító útmutatást kap a Szentháromságtól, hogy az Ő nevében a szentek példájára szolgáljon, csodákat tegyen! Isten nem ópium, bódító vigasztalás mely semmittevésre kárhoztatja az Ő "vigaszát" fogyasztó embert! Jézus, a vele találkozó tanítványt szent jelenlétével nem csak megerősíti, megvilágosítja, hanem a hetvenkét tanítvány példájára már küld is a világba! Missziós tarisznyánkba nem aranyat, ezüstöt rak, hanem megtölti a Tőle származott vigasztaló, bátorító, gyógyító erővel színültig, ingyen adja, s ezért mi is ingyen kell továbbadjuk testvéreinknek!

Nyugodtan kulcsoljuk össze a kezünket és mondjuk bizalommal a rózsafüzért, a zsolozsmát, a többit bízzuk Istenünkre! Ő elég hatalmas ahhoz, hogy áthidalja - amikor jónak látja, - azt a végtelen távolságot, mi a porszem és Teremtő között van! Az imádkozó ember nem bányák mélyében leszálló drágakövet kereső vájár, mi az imádság csendjében nem egy előlünk elzárkózó Erőt kergetünk, hanem, a teremtő Istenünk kitárt karjai közé vágyunk! A nagy király ha akar, bevezethet legbelső kincsesházába is, de tudnunk kell, hogy oda lopakodva, mi magunk erejéből belépni soha nem fogunk! Az imádkozó embert, maga Jézus Krisztus, a menyegzőre hivatalos szentírási szüzekhez hasonlítja, a mi dolgunk, hogy hitünk világító mécsének ragyogásában várjuk az áldott Vőlegényt! Sokszor unalmas várakozni, csendben, összeszedetten imádkozni, de ne adjuk fel, imádkozzunk bizalommal és szerényen várjuk szeretett Istenünket, várjuk, hogy csendesen kopogtasson lelkünk ajtaján! Biztos, hogy meg jön a Vőlegény!

Az imádság útjára lépő ember az első bálján megjelenő lányhoz hasonlít, ki várja, hogy észrevegyék, felkérjék, és derekát megfogva táncba vigye az ő kedves lovagja! Hinnünk kell, hogy ha Nagy Szent Teréz tanítását követve szépen készültünk e csodálatos táncra, akkor Lovagunk nem fog késni, jósággal átölel és magával ragad! Visz, vezet, forgat, s a mi dolgunk bizalommal átölelni Krisztust, s hagyni, hogy vezessen, szelíd kis jelzésekkel irányít, magával ragad, amerre szent Fölsége jónak látja! Isten vezet, e lelki tánc szünetében ne keseredjünk el, a Tábor hegyéről lejövő apostolt már várja a munka, mert míg élünk feladatunk, dolgunk is van Istenünk oldalán! Teljesítsük állapotbeli kötelességeinket! Jó ha az Úr becsületes munkában talál, amikor szeretetében újból jónak látja meglátogatni...

Imában vándorló társad, 

Csaba t.  

XXV. fejezet:   Az ajakima hasznossága

Azt magyarázza, hogy mennyire hasznos az ember lelkének, ha jól végzi az ajakimát s hogy Isten gyakran éppen ajakima közben szokta a lelket természetfölötti állapotba helyezni 1.

Nehogy azt találjátok hinni, hogy a tökéletesen végzett ajakima talán nem jár sok haszonnal, azt akarom nektek mondani, hogy esetleg éppen a Miatyánk, vagy más ajakima elmondása közben fog benneteket az Úr tökéletes szemlélődésbe helyezni. Ez nagyon is lehetséges. Ô Szent Felsége így szokta megmutatni, hogy hallja az illető lélek beszédét s akkor azután Ő szól hozzá, amennyiben felfüggeszti értelmének működését, megköti gondolkodását és -- amint mondani szokták -- átveszi tőle a szót. 

Ez a szó szoros értelmében igaz, mert ilyenkor akarva sem tud beszélni, hacsak nem nagy erőlködés árán. Megérti ilyenkor, hogy most az isteni Mester tanítgatja, mellőzve a szavaknak zaját és felfüggesztve lelki tehetségeit; mert ez utóbbiak, ha ilyenkor működnének, inkább kárt okoznának, mint hasznot. Ilyenkor azután a lelki tehetségek élveznek, anélkül, hogy tudnák, mit élveznek. A lélek lángol a szeretettől, anélkül, hogy értené, miképpen szeret. Tudja, hogy élvezi azt, amit szeret, de nem tudja, hogyan élvezi. Nagyon jól fel tudja fogni, hogy ez az élvezet fölülmúl mindent, amit az értelem kívánni képes. Az akarat lángban áll tőle, anélkül, hogy tudná miként. De amennyiben egyáltalában képes valamit megérteni, megérti azt, hogy ezt a kincset nem tudnánk megszerezni, még ha e földnek összes képzelhető szenvedéseit vennénk is érte magunkra. Ez az ég és a föld Urának ajándéka és magától értetődik, hogy az ajándék méltó hozzá.

Legyetek csak egyszer, leányaim, a tökéletes szemlélődésbe így elmerülve, akkor meg fogjátok érteni, mi a különbség közte és az elmélkedés között. Ez utóbbi, mint mondtam, abban áll, hogy megfontoljuk és megértjük azt, hogy mit mondunk; hogy kivel beszélünk s hogy mik vagyunk mi, akik merészkedünk megszólítani ilyen nagy Urat. Ha erről vagy hasonló dolgokról gondolkodunk, például arról, hogy mily kevéssé szolgáltunk eddig neki és hogy mekkorák a kötelezettségeink Ővele szemben: ez elmélkedés. Tehát ne gondoljátok ezt valami algarábiának2 és ne ijedjetek meg a szó hallatára. Ellenben a Miatyánknak, az Üdvözlégynek vagy más imádságnak elmondása: az ajakima. De gondoljátok csak meg azt is, hogy micsoda fülsértő zene ez az ajakima, ha nem kíséri elmélkedés. Hiszen ebben az esetben olykor még a szavak is érthetetlenek lesznek.

E két dologban -- az ajakimában és az elmélkedésben -- még tehetünk valamit a magunk erejéből, Isten kegyelmével; ellenben a szemlélődésben, amelyet az imént említettem, egészen tehetetlenek vagyunk: ebben Ő Szent Felsége tesz mindent; ez kizárólag az Ô műve, s messze fölülmúlja természetünket.

Ami ezt a szemlélődést illeti, ezt én abban az életrajzomban, amelyet gyóntatóim számára írtam, megmagyaráztam, amennyire tudtam és nagyon részletesen beszéltem róla; azért itt éppen csak hogy érintem, de nem foglalkozom vele. Akik közületek oly szerencsések, hogy az Úr kegyelméből a szemlélődés állapotába jutottak, azok olvassák el azt a művet, ha meg tudják szerezni.3 Mert vannak benne egyes dolgok és tanácsok, amelyeket az Úr segítségével sikerült jól kifejeznem s amelyekből nagy lelki vigasztalást és hasznot meríthetnek. Nekem legalább ez a nézetem, de másoké is az, akik azt a művet nem tartják rossznak. Igazán szégyenlem magamat, hogy én ajánlgatom nektek itt a magam könyvét, s az Úr tudja legjobban, hogy sokszor mennyi arcpirulásomba kerül megírni azt, amit írok. Áldott legyen azért, hogy oly türelemmel van irányomban.

Akik tehát, mint mondom, a természetfölötti imádság színvonalára jutottak, azok szerezzék meg maguknak azt a könyvet az én halálom után; akik ellenben nem volnának ennyire, azoknak semmi szükségük sincs reá. Csak igyekezzenek megtenni azt, amit ebben a könyvben mondok; igyekezzenek minden úton-módon előbbre jutni; legyenek nagyon buzgók, hogy az Úr megadja nekik a szemlélődést s kérjék is, hogy adja meg. Egyébként azonban hagyatkozzanak teljesen Őreá. Mert hiszen kizárólag tőle függ, hogy megadja-e vagy sem. De Ô nem fogja azt tőletek megtagadni, hacsak el nem akadtok az úton s ha minden erőtöket megfeszítitek, hogy elérjétek annak a végét.

Lábjegyzet

1 T. i. a nyugalmi, vagy ennél még magasabb ima állapotába.

2 Algarábia, az arab nyelv tájszólása, a moriszkók nyelve volt Spanyolországban.

3 E késôbben írt ,,Belsô várkastély'' még részletesebben foglalkozik a szemlélődéssel; valósággal tankönyve annak.