„34 évvel Isten Szolgája, Mindszenty József halála után tanúságtétele.. szinte dörömböl a lelkünk kapuján” – Erdő Péter bíboros homíliája.

Május másodikán, szombaton délelőtt Erdő Péter bíboros szentmisét mutatott be Mindszenty József halálának május 6-án esedékes 34. évfordulója alkalmából. Az ünnepélyes szertartáson jelen volt Juliusz Janusz apostoli nuncius, a püspöki konferencia több tagja, a diplomáciai testület képviselői, közéleti méltóságok.

A hagyományos Mindszenty-zarándoklatra az ország minden részéből érkezett hívekhez intézett homíliájában Erdő Péter bíboros rámutatott: előde ma is időszerű tanúságtétele, harmincnégy évvel halála után „szinte dörömböl a lelkünk kapuján”. Vitathatatlan, hogy szenvedélyesen szerette Krisztus igazságát, egyházát és magyar hazáját. Rendíthetetlensége ma is követendő példa.

Erdő Péter bíboros, az utóbbi hónapokban a sokat szenvedett hercegprímásról megjelent „ezeroldalas kötetek”-re utalva több helytelen állítást végérvényesen megcáfol, hivatkozva az Egyházi Tanítóhivatalra valamint a hatályos Egyházi Törvénykönyv meghatározásaira. Az alaptalan vádak közé tartozik az eretnekség bűncselekménye, valamint a bíborosnak az a szándéka, hogy meg akarta fellebbezni VI. Pál döntését, amellyel üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket.

Erdő Péter bíboros Mindszenty bíboros szentté avatását kérte homíliájában az Apostoli Széktől, hangsúlyozva előde hősies helytállását.

Annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Mindszenty bíboros már a mennyei Atya házából tekint le ránk. Erdő Péter bíboros Isten áldását kérte a magyar népre, fohászkodva Magyarok Nagyasszonya közbenjárásáért.

Erdő Péter bíboros homíliájának teljes szövege:

Eminenciás Bíboros Úr, Excellenciás Érsek és Püspök Urak, a Diplomáciai Testület, az Állami Hatóságok, az Önkormányzatok igen tisztelt Képviselői, kedves Paptestvérek, Krisztusban kedves Testvérek!

1. A mai nap evangéliuma (Jn 6,60-69) mintha pontosan Isten Szolgája, Mindszenty bíboros halálának évfordulójára akarna üzenet lenni a számunkra. Szent János evangéliumában ugyanis az imént Krisztus tanításáról olvastunk. Azt hallottuk, hogy Jézus a kafarnaumi zsinagógában megjövendölte: testét és vérét adja táplálékul számunkra. Még tanítványai közül is többen megdöbbennek: „Kemény beszéd ez, ki hallgatja?” – mondják. Jézus azonban a lelkükbe lát. Tudja, hogy nehezükre esik elhinni azt, amit nem értenek. Még fokozza is csodálkozásukat azzal, hogy megjövendöli: „Az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt”. Válaszul tehát a saját isteni méltóságára hivatkozik.

A tanítványok előtt hatalmas a próbatétel: a kinyilatkoztató Isten szavát, akaratát kell elfogadniuk pusztán azért, mert tőle ered a tanítás. El kell fogadniuk, pedig nemcsak hogy nem értik, hanem úgy tűnik számukra, hogy az ellentmond a józan észnek. Ábrahám élhette át így a hit szenvedését, amikor Isten azt kívánta tőle, hogy áldozza föl egyszülött fiát, akit éppen Isten adott neki (Ter 22,1-18).

Ám a hit, bár emberi döntést kíván, vagyis igazi, emberi cselekedet, egyben isteni erény, Isten kegyelmi ajándéka. Ezért folytatja így Jézus: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki” (Jn 6,65).

A húsvéti időben különösen is szembe kell néznünk a saját hitünkkel. Főként az alapvető húsvéti hittel: hiszünk-e abban, hogy Krisztus valóban föltámadt, hiszünk-e abban, hogy mi is föltámadunk? Szent Péter pünkösdi beszédében tanúságot tesz Jézus föltámadásáról, és azt mondja, hogy a feltámadt Jézusnak mi mindnyájan tanúi vagyunk (ApCsel 2,32). De rögtön utána hivatkozik a Szentlélekre is, és a Lélek kiáradására, amelyet viszont hallgatói látnak és hallanak (ApCsel 2,33). A hithez tehát szükségünk van emberi tanúkra, az apostolokra és utódaikra, és minden hűséges keresztényre, aki hitének igazságát és örömét továbbadja. És szükségünk van Isten kegyelmére, a Szentlélek világosságára és erejére is, mert hitünk természetfeletti igazságról szól, és olyan bizalmat kíván tőlünk, amely meghaladja a hétköznapi élet kereteit.

2. Fontos dolog tehát, hogy legyenek hűséges tanúi Krisztus örömhírének az idők végezetéig. Fontos, hogy az Egyház az igaz tanítást, a tanúságtételt és Isten kegyelmét közvetítse minden népnek és minden nemzedéknek. Sokszor fel szokták tenni a kérdést: Min múlott, hogy a háború, majd az önkényuralom hosszú évei alatt a katolikus hit és az Egyház tovább élt Közép-Kelet-Európában és sajátosan hazánkban, Magyarországon? Már az eddigiekből is látjuk, hogy elsősorban és legfőképpen Isten kegyelmén múlik az Egyház hite és mindannyiunk személyes hite. De Isten embereket is felhasznál Országának építésében. Akarja, hogy mi folytassuk Krisztus művét, hogy az Egyház legyen a folytatója Krisztus hármas küldetésének. A II. Vatikáni Zsinat (vö. pl. Lumen Gentium 25-27, 28, 31) hangsúlyozza, hogy Krisztus papi, prófétai és királyi vagy pásztori feladatában az egész Egyház részesedik, amely ezeket a feladatokat a krisztushívők tevékenysége révén gyakorolja (vö. pl. LG 12; CIC can. 204 stb.). Ebben a szolgálatban különleges, minőségileg is, lényegileg is sajátos feladat illeti meg a Pápát és a Püspökök Testületét (LG 25; CIC can. 749). Ezek az ősi teológiai igazságok néha úgy hangzanak, mintha valamilyen előjogot jelentenének az Egyház vezetői számára. Sokszor azonban maga a történelem mutatja meg, hogy itt inkább különleges teherről és felelősségről van szó: „Megverem a pásztort és szétszélednek a nyáj juhai” (Mt 26,31; Mk 14,27) – olvassuk az Evangéliumban.

Mindszenty bíboros esetében a szenvedés és a felelősség drámája és tanúságtétele szembetűnő mindnyájunk számára. Sokat beszéltek, írtak már róla, készültek filmek és hangjátékok személyéről és helytállásáról. De ahogy múlnak az évek, úgy mutatkozik meg egyre inkább a belőle kiáradó erő. Mert akiről a halála után 34 évvel még ezeroldalas kötetek és dokumentumgyűjtemények jelennek meg, akinek az emléke máig is fölkavarja az érzelmeket, az nem lehetett akárki.

Lehet, hogy kínzások, szenvedések, a börtön és a követség hosszú elzártsága után, idős korában határozottságát, keménységét egyesek merevségnek látták. Lehet, hogy a XIX. század szülötteként még bizonyos szempontból régies elképzelései voltak. De Egyházát és hazáját szenvedélyesen, hűségesen szerette, és nemcsak nyilatkozatokkal, de tetteivel is bizonyította, hogy erre áldozza az egész életét. Bárcsak ma élne mindannyiunkban ilyen szenvedélyes szeretet Krisztus igazsága, Egyháza és hazánk iránt!

Egyesek néha arra utalnak újabban, hogy Mindszenty bíboros úr, amikor értesült arról, hogy VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket üresnek nyilvánította, talán elvitatta volna a pápa jogát ahhoz, hogy ilyen intézkedést hozzon. Mindenekelőtt maga VI. Pál pápa 1973. november 1-én kelt, saját kezűleg írott levelében, amelyben arra kéri a bíborost, hogy mondjon le érseki székéről, kifejezetten is hivatkozik Mindszenty prímás nagylelkű egyházszeretetére, lelkipásztori buzgóságára és hazaszeretetére. Mikor pedig a Bécsben élő bíboros értesült a pápa végleges döntéséről, 1974. február 7. után készített ugyan személyesen vagy munkatársai segítségével tervezeteket egy válaszlevélre, amelyekben megrendülése tükröződik, de ezeket nem küldte el a pápának. Maguknak a fogalmazványoknak a tartalma is inkább az érzéseket tükrözi, mintsem valamilyen leszűrt és tételekbe foglalt teológiai álláspontot.

Bár a hitvalló bíboros úgy érzi, hogy prímási tisztsége az ország sorsáért való felelősséggel is jár, az el nem küldött levéltervezet teológiailag nem világos félmondata alapján nem állíthatjuk, hogy ő az Egyház által „már jóval korábban elítélt neogallikanizmus” híve lett volna, amely szerint az ország politikai vezetésének joga lenne felülbírálni a pápai döntést egyházi ügyekben. Erre nézve az egyházi Tanítóhivatal  már az I. Vatikáni Zsinat tanítását rágalmazó és gyanúsító támadásokkal szemben leszögezte, hogy a pápa egyházi joghatósága „a pápának Jézus Krisztustól […] Szent Péter személyében adományozott, legfőbb hivatali hatalom, mely az egész Egyházra, tehát minden egyes egyházmegyére és minden hívőre közvetlenül kiterjed, az Egyház hite, fegyelme és kormányzata egységének megőrzésére” . Ez az a katolikus tanítás, amivel a gallikanizmus és más irányzatok szembehelyezkedtek. Mindszenty bíborostól azonban egy ilyen gallikán felfogás távol állt.

Az eretnekség bűncselekményével pedig végképp nem vádolható. Ahhoz ugyanis még az sem elegendő, hogy valaki az Egyház lényeges hitigazságaival ellenkező nézetet szóban vagy írásban képviseljen. Ezt méghozzá a szó szoros értelmében kellene tennie, bizonyítható formában, hiszen a büntető törvényeket szoros értelemben kell magyarázni. Tehát egy félreérthető állítást még tartalmilag sem tekinthetünk eretnekségnek. A régi egyházjog szerint, aki eretnekség gyanújába keveredik, akkor követ el büntetendő cselekményt, ha „figyelmeztetés után a gyanú okát nem hárítja el”. Egyébiránt aki ma eretnekségről beszél, annak a mai egyházi szóhasználat szerint kell magát kifejeznie, ha komolyan gondolja állítását. A hatályos Egyházi Törvénykönyv meghatározása szerint pedig „az eretnekség valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságnak a keresztség felvétele után való makacs tagadása, vagy a róla való makacs kételkedés”. A makacsság az eretnekségnek lényeges jellemzője. Formális eretnekségbe csak az a katolikus esik, aki elutasítja, hogy súlyos tanbeli tévedését az Egyház helyreigazítsa, és ragaszkodik objektíve téves, személyes véleményéhez. Mindszenty bíboros el nem küldött levéltervezeteiben még a tanbeli tévesség sem világos. Mivel a leveleket nem küldte el, nyilvánvalóan nem is ragaszkodott azok tartalmához, az pedig fel sem merülhetett, hogy ezek alapján a pápa vagy az Apostoli Szentszék felszólította volna bármilyen kijelentésének a visszavonására. A sokat szenvedett bíborost tehát eretnekséggel vádolni teljesen alaptalan.

Ugyanezen levéltervezetek alapján, melyekből az érezhető, hogy az idős bíboros egy szabadon választott nemzetgyűlés kezébe szeretné letenni országos felelősségét, az a vélemény is megfogalmazódott, hogy ő a pápa döntése ellen a nemzetgyűléshez fellebbezett volna. Ismét csak egy olyan vád, amely egyházi szempontból súlyos lehetne, hiszen a pápa közigazgatási határozata vagy bírói ítélete ellen felfolyamodni vagy fellebbezni más hatósághoz szintén súlyos, büntetendő cselekmény a kánonjog szerint. Hasonlóképpen az is, ha valaki az egyházkormányzati hatalom gyakorlásának meghiúsítására világi hatósághoz folyamodik. Ámde megint alaptalan lenne ilyesmivel vádolni hitvalló főpásztorunkat. A fellebbezés vagy felfolyamodás ugyanis akkor történik meg, amikor az érintett személy felsőbb bírósághoz vagy hatósághoz folyamodik egy perdöntő ítélet vagy azzal azonos hatású döntés tartalmi felülvizsgálata végett. A fellebbezést az érintett fél két lépésben terjesztheti be. Először is, be kell jelentenie annál a bírónál vagy hatóságnál, aki a megtámadott döntést hozta, azután pedig követnie, folytatnia kell a fellebbezést annál a hatóságnál, amelyhez a fellebbezés irányul. Mivel Mindszenty bíboros még az el nem küldött levéltervezetben sem beszél sem fellebbezésről, sem felfolyamodásról, ilyen szándékát a pápának sem jelzi, és nem fordul semmilyen más hatósághoz sem jogorvoslatért, semmilyen alapja nincs, még a látszata sem merülhet fel annak, hogy ő a pápa döntése ellen bárhová fellebbezett volna.

Amikor tehát mai vizsgálódások már jó vagy nem jó indulattal a nagy magyar bíboros lelkének és érzelmeinek minden rezdülését nagyító alá veszik, nekünk, akik tiszteljük őt és szentté avatását kérjük az Apostoli Szentszéktől, illő, hogy az alapvető kérdéseket tegyük fel helytállásáról, tanúságtételéről és hősiességéről. Az ugyanis mindenki számára nyilvánvaló, hogy a ’40-es évek végének, az ’50-es éveknek, de még a ’60-as éveknek a történései is nem egy idős főpásztor szóhasználatának vagy gondolatvilágának korszerűségéről vagy korszerűtlenségéről szóltak, hanem a súlyos egyházüldözésről, amelynek számos püspök, papok, szerzetesek ezrei, hívő emberek százezrei és milliói voltak az áldozatai.

3. Harmincnégy évvel Isten Szolgája, Mindszenty József halála után tanúságtétele ma is aktuális. Szinte dörömböl a lelkünk kapuján. Mert a volt szocialista világban a vallás és az Egyház üldözésének emlékét éppúgy nem dolgozta még föl a társadalom, mint sok más elhallgatott feszültséget és szenvedést. Azt pedig mindennap látjuk, hogy bizalomra, a közös érdekekért való együttműködésre égetően szükségünk van. Egyházi vezetők és társadalomtudósok kutatják ma már a maguk módján, hogy mit okoz egy-egy társadalomban egy hosszú elnyomás békés megszűnése, és hogyan lehet elejét venni a bevallott vagy be nem vallott gyanú, széthúzás vagy gyűlölködés terjedésének és romboló hatásának. Kutatják ezt Dél-Afrikától a volt szovjet köztársaságokig sokfelé. Nekünk hitünk alapján vannak támpontjaink a múlt értékelésére, a jelen értékének és fontosságának felfedezésére és az értelmes jövőre nézve.

Egyházi közösségünk múltját nem a hajdani világi hatóságok szemével nézzük, vagyis nemcsak azt vizsgáljuk, hogy kit hogyan és hány évre ítéltek el, hogyan kínoztak meg, kinek vették el a tulajdonát, vagy ki veszítette el az állását. Aki a hitéért szenvedett, mindenképpen tiszteletet érdemel. Nem is csak azt vizsgáljuk, kik voltak azok, esetleg akár a hitükért szenvedők sorából is, akik gyengének bizonyultak, és valamilyen formában – sok különféle formája volt ennek – együttműködtek az eleinte üldöző, később inkább csak ellenőrző és korlátozó állami hatóságokkal. A bűnbánat és Isten bocsánata a válasz az ilyen gyengeségekre. Az ember bűne fölött Isten a bíró, nem a közvélemény. Ha igazán a hit szemével tekintünk vissza ezekre az évtizedekre, az első és legfontosabb tény az értékteremtés és a tanúságtétel. Világi emberek milliói adták tovább hitüket gyermekeiknek, segítették plébániájukat, dolgoztak önzetlenül Egyházukért. Értelmiségiek százai és ezrei, köztük a papság legnagyobb része is szellemileg fáradozott azon, hogy a hit és a keresztény kultúra lángja ki ne aludjon, hogy a tájékoztatás szűkössége ellenére a Világegyház életének megújulása hazánkat is elérje, hogy az Apostoli Szentszék új és új megnyilatkozásai korunk nagy kérdéseiről eljuthassanak népünkhöz is.

A csendes helytállás és értékteremtés, a hit igazságához való hűség, az egyházszeretet különlegesen nagy és hősies próbatétel elé került 1990-től kezdve, amikor újra megnyíltak az intézményes egyházi munka addig elzárt lehetőségei. Külön tiszteletet érdemelnek azok a papok, szerzetesek és világiak, akik ekkor tudtak előre nézni és tudták erejükön felül vállalni a keresztény oktatás, nevelés, szociális munka, teológia és igehirdetés számos feladatát. Ezek a kihívások és egyházi életünk missziós megújulása jelentik a mai katolicizmus tanúságtételét. A múltra nézve Isten irgalmát kérjük mindannyiunk és egész népünk számára. Keresztény megbocsátással tekintünk a hajdani üldözőkre is. Hitet teszünk a megbékélés és a szeretet mellett.

Tudjuk, hogy népünk nehéz órákat él át, de hiszünk a saját életünk értelmében és a magyarság létének értelmében is. A teremtő Isten azért alkotta az embert, hogy az örök boldogságra jusson, azért hozta létre az emberi közösségek, kultúrák sokaságát, hogy azok segítsék az embert kibontakozásában, földi és örök céljának elérésében. Magáról Istenről is édes anyanyelvünk szavaival gondolkodunk és beszélünk.

Van tehát célunk és van segítőnk is: Isten kegyelme kíséri az ember útját.

Amikor ma Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért imádkozunk, bízunk benne, hogy ő már a mennyei Atya házából tekint le ránk. Kérjük népünkre és hazánkra Isten áldását és a Magyarok Nagyasszonyának közbenjáró segítségét. Ámen.

 Magyar Kurír/Vatikáni Rádió