Ismertem, nagyszerű ember volt! Imádkozom érte, hogy barangolhassa be a mennyek országát, ott megtalálja nem csak Körösi Csoma Sándort, de a mi eleinket is!!

Tisztelettel a nagyság előtt, 

Csaba t. 

Jakabos Ödön Nyujtódon született 1940. január 29-én. Harminckét éves korában vágott neki nagy útjának, alapos előkészületek után: könyvtárakban kutatott, nyelvet tanult, térképeket böngészett, tudósokkal beszélgetett és világot átszövő kapcsolathálót épített ki, több ezer levélben keresett szállásadó, célját támogató ismerősöket. 

Vékony poggyászában mindössze egy váltás fehérneműt, székely ruhát, egy pár tornacipőt és egy marék csomakőrösi földet vitt magával, zsebében öt dollárt. 1972 októberétől négy hónap alatt jutott el autóstoppal, vonattal, hajóval Dardzsilingbe, 1973 júniusában érkezett haza. Útján írt naplófeljegyzéseit folyamatosan, több példányban küldte haza barátainak, belőlük itthon könyvet szerkesztett Indiai útinapló címmel. 1979-es halála után felesége fejezte be a kézirat gondozását, 1982-ben adta ki a Kriterion Könyvkiadó Gálfalvi György utószavával. Ebből közlünk részleteket.

Indiai útinapló

(részletek)

„Nem tartozom azok közé a tehetős európai úriemberek közé, akik a maguk költségén, élvezetből és kíváncsiságból utaznak: inkább csak szegény diák voltam, akinek az volt a vágya, hogy felkeresse Ázsia különböző országait, amelyek a múlt időkben oly sok emlékezetes történés színhelyei voltak, hogy megfigyeljem a népek szokásait és megtanuljam nyelvüket...” (Kőrösi Csoma Sándor – Előszó a Tibeti–angol szótárhoz)

1973. február 20.

(...) Rokonszenves kicsi állomás a dardzsilingi. Friss hegyi levegő. Indiai viszonylatban ez a város kimondottan tisztának nevezhető. Időnként szél seper végig rajta, egy-egy felhőt hajtva maga előtt és ködbe vonva egy ideig a kilátást. Leírhatatlanul szép vidék. Egyfelől nagy mélység erdőkkel borítva, másfelől a város teraszosan épült házsorai, körös-körül hegyek, hegycsúcsok végtelen sora. (...)

Dardzsilingben vagyok. Utam 128. napján elértem a tulajdonképpeni célhoz, a városba, ahol Kőrösi Csoma Sándort több mint 130 évvel ezelőtt eltemették. Egyelőre az engedélyem hétnapos itt-tartózkodásra jogosít fel.

Valószínű, hogy az én helyemben sokan egyenesen a Kőrösi Csoma Sándor síremlékéhez siettek volna. Én nem. Úgy tettem, mintha egészen más okok miatt jöttem volna ide. Visszagondoltam arra a pillanatra, amikor először tettem a lábam India földjére, és elindultam éppen ellenkező irányba, délre, aztán nyugatra, északra, és csak két és fél hónappal később kanyarodtam Kelet-India felé, akkor is nagy kerülőkkel, és mégis idejében ideértem. Ha ilyen nagy távon nem ártott a nyugalom, ugyan miért sietnék az utolsó órákban? Úgy éreztem, valami nagy és kellemes nyugodtság szállja meg egész lényemet. Való­sággal jólesett eljátszadozni a gondolattal, hogy itt vagyok, síremléke, földi porai itt vannak nem messzire, és ha akarom, egy nekiszaladással ott lehetek. Ha csak rágondoltam erre a pillanatra, már a torkomban éreztem a szívem, és fojtogatott a sírás. Nem – ismételgettem magamban –, ma még nem. Nem akartam porosan, szakállasan és fáradtan a síremlékhez menni. Úgy éreztem, nemcsak magam vagyok, sokan állnak mögöttem, tömött soruk Európáig ér, és most mind látnak engem, minden mozdulatom figyelik és irányítják. Nem lehet ezt megmagyarázni. (...)

Február 21.

Jakabos Ödön a dardzsilingi temetőben; a háttérben a város

Az éjjel néhányszor felébredtem, nem a moszkitók miatt, rosszat sem álmodtam, de kellett egy kicsit tornásznom és né­hányszor körülugrándoznom a szobát, dörzsölgetnem meggémberedett végtagjaimat. Valahára aztán virradni kezdett, és mi­vel aludni úgysem tudtam, nekikezdtem a tegnapi eseményeket lejegyezni, leveleket írni. Utóbbiakat innen postázni nincs pénzem, de majd a legközelebbi levelezőm elintézi.

Dardzsilingban vannak kényelmes, nyugati típusú szállodák is, 30, 40, sőt, 100 rúpiákért, de én csak lélekben számítok nyugatinak, fizikailag sokszor túlteszek a helyi lakosságon is.

Mint említettem, reggeli helyett írogattam, aztán megborotválkoztam, rendbe szedtem székely ruhámat, szállásadómtól kerti szerszámokat kértem kölcsön, aztán székely harisnyám zsebében a maréknyi csomakőrösi földdel, kezemben a szerszámokkal és a tegnapelőtti búcsúzásnál a nya­kamba akasz­tott vi­rág­koszorúval elindul­tam a temető felé. Né­ze­get­tek az emberek, olyan is akadt, aki meg­kérdezte, milyen országból jöttem, mert­hogy olyan szép az öl­tözetem. Időnként elő­húztam a zacskó földet, mosolyogva morzsolgattam jobb kezemben, szinte jött, hogy felmutassam, össze­csődítsem az embereket: nézzétek, világlátott föld Európából, Indiát is jobban ismeri, mint sokan közületek, hiszen közel 100 napja vándorol ebben az országban, áthaladva a 15 legnagyobb államon!

A város szélén egy rúpiáért kenyeret vettem. Nemsokára felértem a hegygerincre, elhagytam az utolsó házakat, és szinte abban a pillanatban megláttam alig száz méterre előttem az út szélén a már fényképekről ismert temetőt. Rögtön felismertem Kőrösi Csoma síremlékét az út melletti első teraszon. Tizenöt lépcsőfok vezet fel az út jobb oldaláról odáig, az első terasz körülbelül két méterre van az út fölött. Be kell vallanom, percekig csak álltam és éreztem, amint könnyeim végigfolynak az arcomon. A közel féléves kilátástalan bolyongás nehézségei, az ijesztő helyzetek miatt sokszor féltem, de soha nem sírtam, és most éreztem, nincs erő a lábamban, képtelen vagyok egyet is lépni. Nem tudom, megértenek-e engem most azok is, akik repülőgéppel és kocsival néhány nap alatt Európából a síremlékhez érnek, és a taxi vagy magánautó éppen a temető előtt áll meg velük, de nekem most jutott eszembe minden: az átélt veszélyek, éhezés, honvágy, a további bizonytalanság. Minden most jutott eszembe, hogy itt magam előtt láttam egy darabot otthonról. Időnként emberek jöttek az úton, ilyenkor elfordultam és rátámaszkodtam az út bal oldalán álló betonkorlátra, ne lássák, hogy sírok. Lassan megnyugodtam. Felmentem a lépcsőkön, be a temető kicsi lécezett kapuján. A síremlék a bejárattól a harmadik, az út felől a második. 2x2 méteres betonlapján kettős öntött vaskorlát. A négy sarkán virágtartók betonból.

Szép napsütéses idő van. A levegő éles, de nem hideg, mint a nyári hónapokban a Fogarasi-hegység gerincén. A virágkoszorút rákötöttem a síremlékre, aztán leültem a vaskorlátra, és meg­ettem a kenyeret. Nagyon éhes voltam. Fél­útnál vagyok! A négy virágtartóból maréknyi földet gyűjtöttem, és a helyére beszórtam az ott­honról hozottat. Ennek megvan a helye odahaza. Hiányzik onnan egy marék dardzsilingi föld.

Ritkán volt nálunk könyvnek olyan visszhangos előélete, mint ennek. Jakabos Ödön ismeretterjesztő előadásokkal felérő, filmvetítéssel és zenével élénkített úti beszámolói, a rádió és a televízió hullámain messzire eljutó interjúi nyomán százával érkeztek címére a levelek, s ő – szervezetének vészcsengőire nem hallgatva – minden meghívásra elment, minden levélre válaszolt. Kézdi­vásárhelyi lakása valóságos zarándokhellyé vált, kertjükben gyakran népes csoportok vertek sátrat. Jakabos nemcsak kapcsolatokat tudott teremteni, hanem ápolni is tudta ezeket: sok barátja volt, s rajta keresztül olyan – jó ügyekre kész – emberek is kapcsolatba kerültek, akik nélküle nem találták volna meg egymást. Jól érezte magát a figyelem központjában, szüksége is volt a figyelemre. Bár nem volt kitárulkozó alkat, egyszer bevallotta, hogy mindig olyan emberek között szeretett lenni, akik többet tudnak nála, s bár általában talált velük a szó, nem bírt szabadulni mellettük a kisebbségi érzéstől. Indiai útja után megnyugodott: most már ő is tudott valamit, amit barátai nem ismertek, végigment egy úton, amit mások nem tudtak volna bejárni.

(Gálfalvi György: Vándor a végtelen úton)

Háromszék