Ezernyolcszáznegyvennyolcban
Lángban égett Magyarország,
Egyetlen szó gyújtott tüzet,
És ez a szó: SZENTSZABADSÁG.

Márciusnak ifjúsága,
Lobbantotta föl a lángot.
Melynek fénye villámgyorsan,
Bejárta a nagyvilágot.

Mily szent eszme a szabadság,
Önként halni a hazáért,
Megmocskolva érzi lelkét,
Ki megmenti rongy életét

Pöltenberg és Schweidel József,
Lahner, Leiningen, Aulich,
Nagy Sándor és Török Ignác,
S törött lábbal szerb Damjanich.

Knézich Károly, Lázár Vilmos,
Kis Ernő és hős Dessewffy,
Bosszúálló megtorlásként,
Utolsó lett gróf Vécsey.

Társainak vonaglása,
Hogy nem vette el az eszét?
Nyolcszor élte át a halált,
Nyolc tőr járta át a szívet.

Vérbe mártott írótollal.
E neveket vésd szívedbe,
Hogy emlékük áldott legyen,
S megmaradjon mindörökre.

Meghaltak a szabadságért,
Mint mártírok, katonásan,
Büszkén mentek a halálba,
Ők Aradon: TIZENHÁRMÁN.

Négy közülük golyó által,
Küldetett a rút halálba,
Búcsúzáskor szótlanul,
Egymás kezét megszorítva.

Többi kilenc gálád módon,
Bitó fára ítéltetett,
Átok reád gyilkos Hajnó,
És te király, ki tetted ezt

Csatatéren elvérezni,
Nem volt soha megalázó,
Ily gaz módon tiportatni,
A hősökhöz nem volt méltó.

Ezt a véres gyalázatot,
Mit okoztak a Habsburgok,
Nem mossak le soha róluk,
Ezredek, évszázad

Egy eszme forrt a lelkükben,
A legdrágább értékekért:
Ne kímélni életünket,
Se Istenért, se hazáért.

Hét közülük nem volt magyar,
Bátran mentek a halálba,
Átérezvén mennyire szent,
Minden nemzet szabadsága.

E vérfürdő színhelyéül,
Aradunk volt kiválasztva,
Kossuth adta ezt a nevet:
ARAD A MAGYAR GOLGOTA.

Városunknak fénylő nevet,
Adtak ők, de mily nagy áron!?
Áldott legyen porotok is,
Egytől egyig: TIZENHÁROM.

Emléketek ércbe öntve,
Arad főterén állottak,
Pár évtizeden keresztül,
Ékessége városunknak.

És egy korszak vallásában,
Irigyeid irigyeltek,
A szemük elhomályosult,
S újra börtönbe vetetlek.

És azóta Arad város,
Legfőbb dísze elorozva,
Elárvult és olyanná lett,
Mintha szívét vették volna.

Sorsunk tovább így alakult,
Krónikákban meg van írva:
Hetvennégy évig bezárva,
Lovardába s vártemplomba

Fél kezetek megszabadult,
De még mindig zárva vagytok
Minoriták udvarában,
Várjátok a szabadságot.

Mikor jön már el az idő.
Várva várjuk azt a napot,
Amikor a városunkban,
ILLŐ S MÉLTÓ helyet kaptok.

Ezek után mindnyájunkat,
Egyetlen nagy remény éltet,
Hogy az egykor átdöfött szív.
Hamarosan újra éled.

Kitisztul majd a látása,
Magyarnak és nem magyarnak,
Ti voltatok úttörői,
A nagy VILÁGSZABADSÁGNAK

Áldás rájuk s mind azokra,
Kik Zala György remek művét,
Nem is kevés harcok árán,
Napvilágra segítették.

Élharcosát Arad népe,
A szívébe befogadta,
Így lett Ő a vívmányáért,
Arad város IBOLYKÁJA.

Piros betűs dátum legyen,
A vértanúk emléknapja.
Hogy ne menjen feledésbe
AZ OKTÓBER HATODIKA.

Dicsőségünk nem halványul,
A Vesztőhely bizonyítja,
Sírhantjukat évről évre,
Virágerdő koszorúzza.

Minden nép mely féltve Őrzi
Szabadságát nemzetének,
A lelkében gyújtson mécsest,
E vértanúk emlékének.

Mint nemzetem hű gyermeke,
Esküszóval megfogadom,
Szívemnek lesz oltárképe,
Az aradi TIZENHÁROM.

A kétezerkettes évben,
Idusában márciusnak,
Szívből írám c sorokat,
A még lelkes magyaroknak.