Tizenkettedszerre gyűltek össze a moldvai csángómagyar kultúra művelői, szerelmesei, támogatói, a csángók iránt érdeklődők és természetesen maguk a Budapesten élő, moldvai származású magyarok a Petőfi Csarnokban megrendezett Csángó Bálban. Már pusztán a helyszín megválasztásával is sikerült moldvai hangulatot teremteniük a szervezőknek: az évek múltával egyre kevesebb különbség fedezhető fel a fővárosi művelődési intézmény és egy Bákó környéki „casă de cultură" között.

Jómagam délután négy előtt érkeztem, és az elsők között, hajnali egy körül indultam haza. Közben szinte el sem hagytam a bejárattal szemben felállított standomat, ahol a moldvai magyar mise ügyét, az érte indított zarándoklatot, valamint az arról írott könyvemet népszerűsítettem. Hála Istennek nagy volt az érdeklődés a téma iránt, így az ott töltött kilenc óra alatt mindig akadt beszélgetőpartnerem vagy vásárlóm. A műsor végeztével távozó Sólyom László köztársasági elnök úrnak is átadtam egy neki dedikált példányt könyvemből.

Az előtérben, kívül a kiválóan hangszigetelt nagytermen, nem sokat élvezhettem a műsorból, annál tanulságosabb volt viszont a sok beszélgetés a zarándoklat és a könyv iránt érdeklődőkkel. A legjobban akkor örvendtem, amikor nálam fiatalabbak vagy gyerekek állták körül a csángó szőttesekkel leterített asztalt és lapozgatták a könyveket vagy nézegették Czellár Gabi gyönyörű fotóit. A gyerekektől mindig megkérdeztem, melyik képet találják a legszebbnek. Toronymagasan vezetett a csíksomlyói nyeregben összegyűlt búcsújárókat megörökítő fotó („mert azon sok ember van") és a Magyarfalu felé vezető varázslatos úton készült kép („mert nagyon szép a táj és én is szeretek kerékpározni").

Akárcsak a Csángó Karácsony alkalmával, most is volt, aki a magyarfalusi asszonyokat és cinkákat ábrázoló fotón felfedezte rokonait. A legtöbben azt kérdezték, lett-e valami kézzel fogható eredménye a 4000 km-es pedálozásnak. Természetesen, az első kézzel fogható eredmény maga a zarándoklatról írott könyv, valamint az, hogy sokkal többen tudnak a moldvai magyar mise kérdéséről, mint korábban. Lám, mi is erről beszélgetünk most – szoktam válaszolni. Az azonnaliság, az instant eredmények kultuszában élő globalizált jelenünk embere számára gyakran nehéz elfogadni, hogy egy olyan, évszázadok óta megoldatlan, összetett kérdést, mint a Moldvában élő magyarok anyanyelvű vallásgyakorlása, nem lehet egyik napról a másikra kipipálni, mondván: ezt is megoldottuk. Bár így lenne.

A másik, amit szintén gyakran kérdeztek tőlem, az volt, hogy mi lesz a folytatás, mi lesz a következő „akció". Bár jövőbeli figyelemfelkeltő akciókra több ötletem is van, egyetértek azokkal is, akik azt mondják, a látványos akciók mellett ugyanolyan fontosak a nagyvilág szeme elől elzárt, belső körben lezajló változások. Biztosan tudom, hogy vannak ilyenek is. És abban is biztos vagyok, hogy a kettő együtt meghozza az áttörést, mielőtt még késő lenne.

Néhányan megkérdezték, mi számomra ennek a zarándokútnak a legnagyobb tanulsága. Gondolkodás nélkül válaszoltam azt, amire én is csak az út legvégén, a moldvai magyar falvakban döbbentem rá. Azt, hogy kerékpározhatunk mi 4000 km-t, kiadhatunk könyvet, rendezhetünk évente nagyszabású csángó bált, de ha a helyi emberek nem lesznek tisztában a saját jogaikkal, ha nem állnak ki értük sikerrel, akkor sorsuk továbbra is az elnyomás, a szándékos tudatlanságban tartás és végül identitásuk tömeges és végleges pusztulása lesz, a totális asszimiláció.

Ferkó Zoltán