Én és Barátaim az Ígéret havában Erdélybe utaztunk, hogy résztvevői legyünk a csíksomlyói zarándok túrának. Telefonos egyeztetés után lefoglaltuk a lovakat és megbeszéltük az ellátást és a szállást. Azt gondolom, hogy igen baráti az az összeg, amibe kerül. Mi már május 19-én utaztunk, és egy barátunknál aludtunk.

Huszadikán találkozott a lovascsapat Gyergyóban, ahol elosztották, hogy ki melyik lovarda lovaival megy. Én és három barátom a szárhegyi gyermekotthon lovaira lettünk osztva - legnagyobb örömünkre. A megbeszélésen hatalmas ölelés közepette üdvözölt minket régi barátként Pali, akit már tavaly a szívünkbe zártunk. (A barátnőmmel tavaly is voltunk és azóta is ezt a napot vártuk.)  A régnem látott, tavalyról megismert emberek is szintén nagy szeretettel fogadtak minket. A csapat egy része teljes szívből örült a találkozásnak.

Szárhegyre utaztunk az istállóhoz, és elosztásra kerültek a lovak. Mindenkinek tudásához, súlyához megfelelő lovat próbáltak keríteni. Én a tavalyról ismert lovamhoz ragaszkodtam, aki egy nyugdíjazott ügetőló, tehát nehéz vele együtt mozogni, ebből kifolyólag nem túl népszerű, de én megszerettem, nekem Ő kellett. A túra 3 istállótól indult, majd később összecsatlakoztunk és 4 napig 24 lóval róttuk a kilométereket. Az időjárás nem akart a kedvünkre tenni, az első két nap kisebb megszakításokkal folyamatosan esett. Nem tudom szavakba önteni azt a felemelő élményt, amit mi alföldi emberek érzünk, amikor kaptatunk fel a hegyre, a szemünk és a szívünk nem tud betelni azzal a  látvánnyal, ami elénk tárul. Az eső ellenére is minden percét élveztük. A vezetőnk és a kísérőink figyelmesek voltak, próbáltak mindenki igényeinek megfelelően haladni, és a lovak szükségleteinek megfelelően pihenni. Az ebéd Bíró Attila jóvoltából finom és bőséges volt. Az erdélyi pálinka minden esetben megalapozta az éteknek a helyet. A hangulat az első találkozástól baráti, a székely emberek nyugalma átragadt a mi túlpörgött lovastársainkra, és ránk is. Az 5 nap alatt nem foglalkoztunk az idővel, a lóról, az emberről, a tájról, a nyugalomról, a barátságról, a beszélgetésről szólt.

Számomra meglepő a székely gyerekek nyitottsága, őszinte szeretete, mosolygós szeme. Itt az emberek a szemükben hordják a szívüket, ettől simogat a nézésük. Én is a szívembe zártam egy pár gyereket. Régen élveztem így gyerek társaságát mint itt, folyamatosan kitöltötték a teret körülöttünk.

A Búcsú napján a lovak pihentek, mi pedig részt vettünk az istentiszteleten. Legnagyobb örömömre Böjte Csaba atya csodálatos gondolatait hallgathattuk. Az a rengeteg ember szinte rezdületlenül itta szavait, időnként megtapsolták. Felemelő érzés tölt el ezen a helyen, az idő megáll, és olyan nyugodt minden ember - miért csak ilyenkor? -. Az időjárás is kegyes volt, egészen a himnuszokig csak szitált az eső, aztán leszakadt egy kicsit az ég - gondolom föntről sirattak minket. Azon szerencsés emberek közé sorolhatom magamat, akit személyesen bemutattak az Atyának. Mindig is csodáltam ezt az Embert!

Ez az esemény megkoronázta a napomat, sőt a további két napot is. Reggel még a nap is kisütött, a szívünk megtelt a hely energiájával, ragyogó tekintetű emberek lovagoltak, hegyen, mezőn át, és gyönyörű erdőkön keresztül. Persze időnként Isten "megszentelt" bennünket, de ez nem szegte kedvünket. Délutánra Csíkkarfalvára értünk, ott volt a szállás, embernek és állatnak egyaránt. Az utolsó napon ismételten napsütésben indultunk, bár már a túra vége miatt bánkódtunk.

Összeszokott, jó kis csapat alakult ki a pár nap alatt. Mindenki figyelt mindenkire, jókat kacagtunk, repült az idő, az emberek még mindig ámultak-bámultak a táj láttán.

A lovakat legeltettük, patakban itattunk, mi pedig magunkat Bíró Attilánál. Ragyogó volt az ellátás. A délutáni kísérőnk már megint az eső és a hideg, mire átmásztunk még néhány hegyen-völgyön, kissé elcsigázódott a társaság. Megérkeztünk Gyergyószentmiklósra, a csapat három felé vált. Mi elindultunk Szárhegyre a lovainkkal. Még egy-két hegy, és teljesen ránk sötétedett. Én már tudtam, hogy ez az út kb. még két óra, de azt nem tudtam, hogy a sötétben még mi vár ránk. Az istállóhoz közeledve zajokra lettünk figyelmesek, ahogy közeledtünk, már jól kivehető volt a legősibb csatakiáltás, a "Huj-huj, hajrá!", egy csodálatos gyerekkórus énekelt, amikor megpillantottak bennünket, felnőttek köszöntöttek az "Isten hozott!"-tal, vakuk villogtak. Mi pedig csak álltunk, egy ideig könnyeinkkel küszködve, majd mikor a Székely himnuszt énekeltük, könnyeinket szabadon engedve. Megható volt, csodaszép és felemelő.

Méltó befejezése a zarándok túrának.

ÜDVÖZLET MINDEN SZÉKELYNEK!