A hétköznapi emberi élet kiindulópontja és lezárulása, alfája és omegája két alapvető várakozás közben telik el. Életünk hajnalán reménykedve várjuk megszületésünket, és életünk mind hosszasabb kiteljesedése közben rettegve várjuk elmúlásunkat.
Milyen örömtelen, reménytelen és céltalan lenne a lét, ha ez az önmaga körül forgó és a semmibe tartó gondolatkör határozná meg eszmevilágunkat! Az élet nehézségeinek elviselhetőségét, a mindennapok sivár egyhangúságát és a semmibe omlás elkerülését – összefoglaló kifejezéssel az élet értelmét – egy újabb, egy másfajta, egy valódi várakozásban találhatjuk meg. Az esztendő azon ritka alkalmainak egyikében, amikor a transzcendens és a földi élet az emberek számára is átélhető módon találkozik egymással, egy pillanatnyi időintervallumban minden rosszat feledtetve metszi egymást, felmutatva a remény, az örök élet zálogát: a gyermeket, a kicsi Jézust. A hívő keresztény ember számára ennek a minden mással összehasonlíthatatlanul megrendítő élménynek az átélésére esztendőnként egyszer, az advent időszakában nyílik lehetősége. Hiába jellemzi a ciklikusság, az éves rendszeres visszatérés, létünk átélt eseményeivel ellentétben nem az emlékeinkből táplálkozik, mindig a jövőből várjuk, nem a múltból közelítünk felé.
A latin eredetű szó – adventus– megérkezést, eljövetelt jelent.
A latin „adventus Domini” kifejezés az Úr eljövetele reményét rejti magában. A gyermek Jézus születésére való várakozás, a felkészülés, a reménykedés időszaka. Az András napjához legközelebb eső vasárnap és a december 25-e időpontja közötti négyhetes „szent idő”, a karácsonyra való lelki előkészülés terminusa.
A kereszténység európai kiteljesedésének hajnalán még éjféli harangszó hirdette az advent eljövetelét, valamint az egyházi év kezdetét. Eredete a korai 5–6. századra nyúlik vissza, abban az időben az emberek a szigorú böjt megtartása mellett hajnalban, napfelkelte előtt roráté miséken vettek részt, amelyeket a legnagyobb tisztelet kifejezésével „angyali misének” vagy a legdrágább kincshez hasonlítva „aranyos misének” is neveztek és Szűz Máriának ajánlottak. S azokon a szentmiséken megszűnt a különbség kicsiny falusi kápolna, nagyvárosi ékes templom, a gazdagon aranyozott és díszített székesegyház, világhírű dóm között, ha felcsendült a csodálatos gregorián himnusz: Rorate, coeli desuper, et nubes pluant justum – Harmatozzatok, egek onnan felülről, és felhők hozzák az igazat. Nem is tudja átélni az advent hamisítatlan szakrális érzését, meghitt hangulatát, aki a középkori hazai liturgia maradványaként szerencsésen fennmaradt hajnali ájtatosságokon még nem vett részt! Ha nem is tudja mindenki művészi átéléssel kifejezni, megfogalmazni, visszaadni az ott átélteket, érzés- és gondolatvilága olyan lelki élményekkel gyarapodik, ahogyan Juhász Gyula Rorate című, ihletett versének néhány sorában kifejezte: „A kéklő félhomályban / Az örökmécs ragyog, / Mosolygón álmodoznak / A barokk angyalok.”
Az ünnep elmaradhatatlan szimbóluma az adventi koszorú, melynek gyökerei a pogány korba nyúlnak vissza, amikor örökzöld ágakkal, fagyönggyel, magyallal ünnepelték a téli napéjegyenlőség idejét. A kereszténységben a fenyőgallyakból készült koszorú az ünnep jelképe. Meghatározó színei a zöld, a piros és az arany, a rajta elhelyezett négy szál gyertya a karácsony előtti vasárnapok liturgikus színeiben pompázik. Az első adventi koszorút 1839-ben Johann Hinrich Wichern hamburgi evangélikus lelkész készítette. Az 1,20 méter átmérőjű fakereket fenyővel és 25 gyertyával (akkor ennyi napból állt az advent) díszítette. A koszorún három lila és egy rózsaszín gyertyát helyeznek el, a meggyújtott gyertyák számának gyarapodásával mind jobban felerősödő fény szimbolizálja azt a határtalanul izzó vágyat, hogy a hívő ember minden héttel közelebb kerülhessen az emberként megszülető istengyermekhez, Jézus Krisztushoz. A gyertyák nem csupán a hőn óhajtott beteljesedésig tartó várakozás múlását mutatják. Mindegyikük egy-egy fogalmat – a hitet, a reményt, a szeretetet és az örömet – jelképezi. Az egyház tanításain alapuló összetett katolikus szimbolisztika értelmében a gyertyaszálak egyúttal személyre vagy közösségre is utalnak. Az elsőként fellobbanó meleg fényében az ős emberpár, Ádám és Éva tünékeny árnya sejlik fel, akik elsőként élhették át a megváltásban való hit erejét. A második a zsidó népnek adott ígéret emléke, reménykedhetnek egy közülük való Messiás eljövetelében. Az előző kettő fényétől megerősödött harmadik láng képében megjelenő Keresztelő Szent János a várakozás beteljesüléseként megérkező Jézust, a megtestesült szeretetet hirdeti. A legfényesebben és legtisztábban felizzó, a korábbi hármat is önmagában egyesítő negyedik fényben maga Szűz Mária ölt az emberi szemnek nehezen elviselhető ragyogással testet, aki egy édesanya boldogságával közvetíti az örömhírt – megszülte a gyermeket, a világ, mindannyiunk Megváltóját.
Egy ilyen kivételes napnak az eljövetelét nem lehet magától értetődőnek, természetesnek vennünk, nekünk is tennünk kell elérkezése méltó fogadtatásáért. Hiszen a kiérdemelt várakozás végén valóságos misztérium vár reánk, földi életünk legnagyobb kegyelmeként az Isten országában elnyerhető örök élet jutalma lehetőségének a kicsi Jézusban testet öltött csodája. A kiérdemesültség elbizakodott tudata taszító, visszautasítást szülhet: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak megkegyelmez” (Jak 4,6). A feloldozás és a lelki befogadás elengedhetetlen feltétele az Istennek nem tetsző élet megváltoztatása, az elkövetett bűnök megbocsátásában való remény: „Mutasd meg nekünk, Urunk, irgalmasságodat!” (Zsolt 84,8). A beteljesedés reményének előszobájában az állhatatosság erénye megnyitja az utolsó ajtó legerősebb zárját is, a nem lankadó ébrenlét elvezet a célhoz: „Virrasszatok, mert amely órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia!” (Mk 13,35).
Az Úr türelmes: négy hetet ad a belső elcsendesedéshez, a letisztult elmélkedéshez, ünneplő lelkünk felöltéséhez és a legőszintébb bűnbocsánat megérlelődéséhez. Mindezek után elénk tárja, látható alakban, az ember fiának képében megmutatja teremtő lelkének számára is legbecsesebb argumentumát: saját egyszülött fiát. Bizalommal és várakozó hittel helyezi elénk a föld legvédtelenebb élőlényét, a pólyában életre eszmélő kisdedet. Elénk, emberek elé, akiket saját képére és hasonlatosságára teremtett határtalan szeretete minden más élőlénytől megkülönböztető ismertetőjegyeként. Éljünk ezzel az egyszeri bizalommal! Az útról való letéréssel a legnagyobb csalódást önmagunknak okoznánk, soha nem ismerhetnénk meg az igazságot, mely az örök élethez vezet. Rorate, coeli desuper, et nubes pluant justum – Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és felhők hozzák az igazat.
Kovács Sándor
katolikhos.ro
