Több tízezer ember vett tőle búcsút a gyulafehérvári katedrálisban elhelyezett ravatalánál. Mindenki tudta, hogy a kisebbségi sorba kényszerített erdélyi magyarság egyik legnagyobb (Illyés Gyula szavaival: „katedrális méretű”) személyiségétől vesznek végső búcsút...

„A Teremtő Isten elgondolása szerint a kis népek létjoga éppoly erős, mint a nagyoké.”

 

Márton Áron csíkszentdomokosi székely földműves családban látta meg a napvilágot 1896-ban. A tehetséges gyermeket szülei az elemi elvégzése után, 1910-ben beíratták a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumba (ma ez az intézmény Márton Áron nevét viseli), majd 1915-ben Gyulafehérváron a kisszemináriumban érettségizett le. Ezt követően önként jelentkezett harctéri szolgálatra, ahol a katonái által rajongásig szeretett „kishadnagy” háromszor is megsebesült. A háború végén hazatért szülőfalujába, és gazdálkodni kezdett. 1920-ban visszament Gyulafehérvárra a teológiára, és négy év múltán gr. Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári római katolikus püspök pappá szentelte. Kezdetben szülőföldjén, Ditróban és Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd 1928 júliusától egy évig a marosvásárhelyi katolikus főgimnázium igazgatóhelyettese lett. A Székelyföldön már ezekben az években híre ment a későbbi püspöknek, ugyanis nagy hatású szónoklataira még a nem-katolikusok is elmentek.

Erdélyszerte akkor lett igazán ismert személyiség, amikor 1933 őszén György Lajos irodalomtörténésszel megindították az Erdélyi Iskola című folyóiratot. Ettől kezdve Erdély egyetlen magyar pedagógiai folyóiratának hasábjain egyre-másra jelentek meg azok az írásai, amelyekben mindenkit érdeklő, aktuális kérdésekben foglalt állást. Így például ostorozta a magyar középosztály soraiban tapasztalható egykézést, élesen elítélve az abortuszt. Az Erdélyi Iskola hasábjain megjelent írásaiból már kirajzolódik az a kisebbségpoltikus, amely teljes valójában az 1945–46-os évben mutatkozik meg.

Ami „világnézetét” illeti, egyaránt elítélte a liberalizmust, a marxizmust, annak szélsőséges változatát, a bolsevizmust, és a fasizmust, emellett azonban számos cikkében síkra szállt a szociális igazságosság megteremtése mellett. Írásainak talán legnagyobb részében az ifjúság kérdésével, a népnevelés feladataival foglalkozott.

Tevékenysége rendkívül sokoldalú volt. Az ő nevéhez fűződik például az egyházmegye területén az iskolán kívüli népnevelés megszervezése. A kántorokat arra kötelezte, hogy a Népszövetség keretén belül ifjúsági énekkarokat szervezzenek, a tanítóknak pedig elrendelte, hogy kapcsolódjanak be az egyesületi tevékenységbe. Szervezett továbbképző tanfolyamokat, megalakította a Katolikus Népszövetség orvosi és pedagógiai szakosztályait, emellett kölcsön-alapot hozott létre.

Bár Márton Áron a direkt politizálástól tartózkodott, támogatta a magyar politikai elit reformszárnyát. Amikor pedig a két világháború közti korszak utolsó parlamenti választását követően II. Károly Varga Béla unitárius és Vásárhelyi János református püspökökkel együtt őt is kinevezte a szenátus tagjának, bár a szenátus napi munkájába nem kapcsolódott be, de megfelelő információkkal rendelkezett arról, hogy a királydiktatúra álparlamentarista körülményei között milyen sziszifuszi küzdelmet kénytelen folytatni az akkori magyar politikai vezetés a kisebbségi jogok védelme érdekében.

A 2. bécsi döntés teljesen úgy helyzet elé állította Gyulafehérvár püspökét.

Az elkövetkező négy évben a püspök a dél-erdélyi magyarság nemhivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének számított. Szavára egyaránt odafigyeltek Bukarestben és Budapesten is. Emberi nagyságát jól mutatja az is, hogy nem csak a dél-erdélyi magyarság tervszerű kifosztása, a magyar férfiak tömeges katonai munkatáborokba történő elhurcolása ellen tiltakozott különböző román illetékeseknek küldött memorandumaiban, hanem az észak-erdélyi zsidóság elhurcolása miatt is felemelte szavát. 1944. május 18-án a papszentelésre Kolozsvárra érkező püspök a Szent Mihály templomban tartott beszédében burkoltan ugyan, de elítélte az antiszemitizmust, és dícsérte azokat a híveit, akik aggódtak a hatóságok zsidó-politikája miatt.

Ámbátor a Szent Mihály templomban elhangzott beszédét a kolozsvári, vagy a budapesti lapok nem közölhették le, annak igen komoly visszhangja lett, emiatt sokan attól féltették Márton Áront, hogy a hatóságok letartóztatják. Erre nem került sor.

A püspök a világháború alatt tanúsított magatartásával nem csak a konzervatív-liberális középosztály és az egyházaikhoz kötődő vidéki földművesség osztatlan elismerését vívta ki, hanem még a magyar baloldal jó része is respektálta őt.

Márton Áron 1948–49-ben pontosan látta, hogy a kommnunista hatalom úgymond maga alá akarja gyűrni a még utolsó, autonómnak mondható intézményt, az erdélyi katolikus egyházat, illetve el akarja azt szakítani Rómától. Mivel számított rá, hogy előbb-utóbb letartóztatják, mindenképp el akarta kerülni, hogy egyháza vezető nélkül maradjon. Emiatt titokban több, általa kinevezett püspököt, ún. ordináriust fölszentelt, azzal a céllal, hogy püspöktársai, vagy az ő letartóztatása esetén azok vegyék át az egyházmegyék kormányzását.

1949. június 12-én tartották meg a korszak utolsó csíksomlyói búcsúját, melyen még jelen lehetett Márton Áron is. Alig telt el azonban egy jó hét, amikor június 21-én fondorlatos módon letartóztatták.

A püspök koncepciós pere 1951. július 30-án kezdődött meg a bukaresti katonai bíróságon. Az 1946-os Memorandumot aláíró Szász Pállal, Lakatos Istvánnal, Korparich Edével, valamint Venczel Józseffel, Kurkó Gyárfással, az MNSZ volt elnökével, Bodor Bertalan bankigazgatóval és gr. Teleki Ádámmal, az EMGE egyik volt vezetőjével együtt ítélték el. A per „kiötlői” a vád koncepcióját többször megváltoztatták (kezdetben a magyarországi Rajk-per erdélyi szálát akarták megalkotni), végül Márton Áront hazaárulás és összeesküvésben való részvétel vádjával 10 év szigorított börtönbüntetésre és életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

Amikor Sztálin halála után Romániában is érezhetővé vált az „olvadás”, Márton Áront – az elnöki tanács, elnöke, Petru Groza kezdeményezésére – 1955. február 2-án kiengedték a börtönből. Amint megérkezett Gyulafehérvárra, összeomlott mindaz, amit a bukaresti kultusz departament (egyházügyi hivatal) és a pártszervek elértek az elmúlt öt évben. Hamarosan széleskörű pasztorális tevékenységbe fogott, bérmautakat szervezett. Ahol csak megjelent, a hívek tömegesen tódultak hozzá.

Népszerűsége azonban annyira zavarta a hatóságokat, hogy szabadulása után egy évvel, 1956 nyarán háziőrizet alá helyezték és csak 1967-ben engedték véglegesen szabadon. Hiába korlátozták azonban mozgáskörét a püspöki palotára, mert még így is kézben tudta tartani egyházmegyéje vezetését. Már a palotafogságának feloldása után, 1968-ban az egyik román illetékes bevallotta a magyar nagykövetnek, hogy Márton Áron püspök a számításaikkal ellentétben „el tudta érni, hogy a romániai római katolikus egyház irányítását kezében tartsa és nem csak nehezítse, hanem lehetetlenné is tegye ezen egyháznak az állammal való viszonyát...”

Háziőrizete csupán 1967 őszén ért véget. Október 20-án a püspök részt vehetett a Curtea de Arges-i ünnepségen, majd Kőnig bécsi bíboros közbenjárására Emil Bodnãras miniszterelnök-helyettes november 22-én közölte vele, hogy végleg föloldották a kényszerlakhelyre vonatkozó rendeletet. Ezt követően hamarosan újra kezdte a bérmaútjait, megismétlődtek az 1955-ös kiszabadulása utáni jelenetek...

Bár minden püspöknek ötévente Rómába kell utaznia, Márton Áron püspökké szentelése után először csak 1969-ben kapott engedélyt a bukaresti hatóságoktól egy római látogatásra, majd még háromszor jutott ki a Vatikánba. (1971-ben magánkihallgatáson fogadta őt VI. Pál.)

A hetvenes évek második felében egészsége egyre romlott. 1980. május 15-i, – utolsó – körlevelével aztán tudtára adta híveinek, hogy II. János Pál pápa egészsége megromlása miatt fölmentette egyházmegyéje kormányzása alól, utódává Jakab Antalt nevezve ki. 1980. szeptember 29-én, életének 84. évében húnyt el.

Több tízezer ember vett tőle búcsút a gyulafehérvári katedrálisban elhelyezett ravatalánál. Mindenki tudta, hogy a kisebbségi sorba kényszerített erdélyi magyarság egyik legnagyobb (Illyés Gyula szavaival: „katedrális méretű”) személyiségétől vesznek végső búcsút...

Vincze Gábor írása nyomán