Egy esztendő gondjával, bajával megterhelten, de felemelt fővel tekinthet vissza az erdélyi, székelyföldi magyarság az elmúló évre. Ha valaki a székely ember akaraterejében és jó szívében valaha kételkedett, ma már tudhatja, hogy rátarti ugyan a székely, de ha kell, tud összefogni, és becsülendő dolgokra képes. 

 

 

Ezt bebizonyította eme esztendőben is, úgy november derekán, amikor lehetőséget adott a soraiból kiemelkedőknek, hogy Európa fővárosában képviseljék e maroknyi, de erős népet. Pedig bizony rátarthatott volna a dologra, megvethette volna lábát az istenadta atyafi, hogy még azért se adjon új esélyt azoknak, akik azt már eljátszották. Követ is vethetnek rám azok, akiknek ezek a sorok nem tetszenek, de hát jó lenne így év végén, az új esztendő elején mindenkinek számvetést készíteni a be nem tartott és meg nem valósított ígéretekből. De ha mégsem, akkor tudni kell, hogy előbb-utóbb eljön a számvetés órája, és senki sem menekülhet a felelősség elől, amikor arra a kérdésre kell válaszolni, hogy: Mit kíván a székely nép?

Egy nemrég Székelyföldön járt, és ezen a vidéken igencsak szívesen látott magyarországi politikus azt mondta: „sokan vagyunk, de a székelyek nélkül nem fog menni…" Igaza volt. Nem kishitűség, nem bölcselkedés, és még csak nem is góbés nagyotmondás, hanem a történelem bizonysága az, hogy a székelyek nélkül sem az elmúlt évszázadokban és esztendőkben nem ment, sem az elkövetkezőkben nem fog előbbre menni a magyarság sorsa. Ezt már bizonyította ez a nép, amikor összeszorított foggal és megátalkodott akarattal újból és újból kihúzta a kátyúból az erre rászorultakat. És milyen a székely, ha már adott, kapjon is. Mi tettük a dolgunkat, és az elmúlt esztendőben, úgy november végén igencsak jó hírt küldtünk Európába és Budapestre, és cserébe mi is várjuk a megígért jó hírt, hogy: „lesz még olyan Magyarország, amelyet nem mostoha, hanem édes anyaországként tartunk számon…" És ez nem csak székely, hanem Kárpát-medencei magyar kívánság is.

Ebben az esztendőben Európa és a világ is megtudta, hogy megvannak még a székelyek, itt, a Kárpátok koszorújában, Csíksomlyó közelségében, és minden évben azért imádkoznak, hogy a Napba öltözött leány adjon erőt nekik a megmaradáshoz, az újrakezdéshez, a felemelkedéshez, a jóléthez, és gyermekeik boldogulásához.

Üzenem innen Székelyföldről minden magyarnak a nagyvilágban, hogy a székely-magyarok igenis tudják a dolgukat, és csinálják is azt kitartóan, hittel, becsülettel, nagyapáiktól, apáiktól örökölt elszántsággal.

Tudatom minden idegenbe szakadt földimmel, akinek honvágya van, hogy a székelyföldi magyarokban él a megmaradáshoz szükséges erő. Ez a nép következetesen, makacsul vigyáz arra, hogy ne szűnjön meg a zsoltáréneklés, ne haljon meg az imádkozás, ne pusztuljon el az ősöktől örökölt hit, az édesanyánktól kapott anyanyelvünk, és ne vesszen el Erdély.

Üzenem minden érző magyarnak, hogy a székely szívekben él a reménység el nem oltható gyertyalángja, és ennek a népnek a fiai újévtől újévig himnuszos könyörgéssel imádkoznak minden testvérükért, amikor egyenes gerinccel, töretlen hittel éneklik, hogy: Isten, áldd meg a magyart...

Nagy Zsuzsanna, Polgári Élet