Elköszönök. Még egy nap van belőlem. 

 

 

 

 

November, sötét és szürke és ködös és múljon végre el, legyünk túl rajta.

Láttál már engem? Úgy igazán.

Hiszen vagyok, minden évben, újra és újra és te átszenveded magad semmitmondó üres szürke napjaimon.

Szeptember, még tele a nyárral, már jó a hűvösebb, már megkönnyebbülsz a kellemes melegben.

Szüretelsz és préselsz, begyűjtesz és kamrákba, pincékbe rakod, mi tavasszal megfogant, nyáron megérett neked.

Október, nyújtózol és dalolod a fák szépségét és már pillantasz vissza nyárra, sóhajaid tele a levelek hullásával és a közelgő elmúlással. De olyan jólesik!

Nyitott, meleg szíved repes a színek szépségén és visszaköszön benne a meleg: rőt és arany és sárga...énekeled az ősz szépségét. Aztán véget ér október is.

És a Halottak napján beköszöntök, én November.

Kétségbeesett fényvágyad gyertyát gyújt a szeretteidnek, akik náladnál nagyobb fényben élnek már és pompás virágaidat leszakítod, átadod a temetőnek. Pompásak a krizantémok, csak éppen hidegek.

Vagy a szíved hűlt ki?

Minden szürke, mondod.

Minden nyirkos, mondod.

Minden maga az elmúlás, mondod. és bezárkózol szépségem előtt.

Szép a November?

Szép a reggeli nyirkos köd? Megnézted már? Milyen sejtések burkolóznak a ködbe. Hogy bukkanak elő a házak és tájak.

A Napba csakis így nézhetsz: a köd szűrőjén keresztül. Felfedezted már? Vagy csak utálod.

Milyen csontog hatol a hideg. Bizony.

A hőmérő alig mozdult lejjebb, te mégis fázol.

Nem hiszed el, eljött a hideg ideje: lázadsz és kétségbeesetten keresed a meleget: kint.

Itt Novemberben a meleg egy helyen van: benned.

Én, November alkalmat adok neked felfedezni magadban a meleget, ami felkészít a Télre, ahol sokkal hidegebb lesz, csak te addigra felkészültél. Most készülsz fel éppen, úton a nyár és a tél között, most készülsz, most tanulod az elfogadást, bennem.

Ha ellenállsz, megszenveded.

Milyen szürke minden.

Tényleg? Kinéztél már vonatablakon? Nézted a tájat? Vagy kalandoztál valahol...forró homokban vagy szikrázó hóesésben?

MOST nézted a tájat? Szürke?

Láttad a szántóföld fekete színeit? Eszedbejutott a dal: fekete föld termi a jó búzát...és a dalról a kenyér, amit tisztelet és gondolkodás nélkül eszel és dobod a hulladék közé, ha szárazabb?

Ez a fekete szántás most készül befogadni a magot, amit ha kenyérré sütnek aranyló, éppolyan, mint az érett búzatábla.

Van, ahol már zöld a vetés, várja az őszi búza a hótakarót, issza az esőt, amit te szidsz, mert csöpög az esernyő és beázott a cipő.

Szürke. Barna, vöröses szántók nyújtóznak az ég alatt.

Milyen kopárak a fák.

Igen és milyen gyönyörűek, így pucéran. Soha így fa nem mutatja meg magát, mint most. Megnézted és megláttad egyszer is az ágak fenséges szépségét és tökéletes rendjét? Amit eddig takart a lomb.

Mutatod-e gyerekednek az előbukkanó, eddig rejtőzködő madárfészket? Mennyi van és hányféle! Sír-e a madár vagy teszi a dolgát. Benne az Életben.

Az ég...igen, valóban sokszor szürke.

Belenéztél a novemberi ég szürkéjébe? Milyen lágy és altató. Hiszen altat. A anya esti dala gyermekének éppolyan egyhangú dúdolás, mint a szürke novemberi égbolt. Álmosító idő van. Igen.

A természet alváshoz készül...így a rendjén való.

Korai sötét.

Nincs Nap. Van. Csak éppen most más népeknek szórja a nyarat.

Irigyled őket? Költözz oda.

Aki itt él, fogadja el, most nálunk kevesebb a világos, most ez a dolgunk, belesimulni. Korán gyúló és későn hunyó lámpánál indulni és hazatérni. Olyan szörnyű.

Majd csak véget ér, ez a November.

Pedig csak készítelek, Decemberre.

De őt már szeretitek, mert ünnepet hoz. A kifelé menés reményét.

Tudjátok-e elfogadni a sötétbe indulás alázatát?

Most elköszönök. Jövőre találkozunk. Te és én, November.

Rajtad áll hogyan élsz meg!

Én vagyok, aki vagyok.