„Nagyon nehéz egy focistának is úgy küzdenie, ha minden félresikerült rúgására »fújolásba«, átkozódásba tör ki a nézőközönség. Aki a Himalája megmászása közben lecsúszik és összetöri magát, azt senki sem szidja, hanem segítenek nekik, hogy meggyógyuljon, talpra álljon. Ugyanígy, amikor a hívek azt látják, hogy a kezdő pap, de akár az idősebb is, botladozik, nem megy minden neki száz százalékosan, akkor ne a háta mögött kritizálják, ne lenézően beszéljenek róla, hanem imádságos szeretettel, jósággal álljanak mellé, segítsék mindenben, hogy társai tudjanak lenni az Isten országát építő munkájában.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Vendégségben voltunk, velem volt néhány kamasz fiam is, amolyan kétlábon járó energiabombák. A vendéglátó családnak volt egy szép Pityu névre hallgató papagája. Persze a fiúk egyből kinézték maguknak a szép madarat, és elkezdték becserkészni. Csodálattal láttam azt a végtelen nyugalmat, óvatos tapintatot, ahogyan a mindent lesodró, száguldó fiaim lelassulnak, a bennük tájfunként örvénylő erőt visszafogják, és végtelen türelemmel közelednek a madárkához! Közben én a házigazdával elkezdtem beszélgetni. Nem sok idő múlva, talán a legvadabb fiam légies könnyedséggel, a házigazdánk ámulatára az ujján ülő madárral jött közénk! A szeretet, a szelíd jóság, a türelmes, nyugodt közeledés hidat ver a két világ közé, a bizalom bizalmat, a barátság barátságot szül! 