„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!"

Lk 12,49

Jézus Krisztus a maga isteni hivatását, küldetését, gyönyörű költői képpel fejezi ki! Hogy mit jelent a tűz, a fény, azt akkor éltem meg, amikor még fiatal papként, egyedül elmentem a Hargitára, a hegyekbe remetének. Néhány napig rendbe volt minden, de egyik este a lemenő nap fényét hatalmas viharfelhők  takarták el. Egyszemélyes kis sátramat  egy szép völgyber, embertől távol, egy patak partján húztam fel, ott egy pár csendes napra berendezkedtem. Szokás szerint a sátor előtt tüzet gyújtottam, elővettem a Szentírást és úgy ahogy a szentek életében olvastam, próbáltam lelkemet Istenhez emelni. Aznap este, a figyelmem mint csintalan gyerek kószált körülöttem, a szépen kialakított, biztonságosnak érzett remeteségből elszakadva az eget kémlelte.

Alkonyodott, az általam teremtett törékeny világra, feltartóztathatatlanul szakadt a vihar. A szélben szinte vízszintesen, puskagolyóként becsapódó első esőcseppek eloltották a tábortüzet, az éj sötétjét oszlató, számomra reményt jelentő, általam teremtett parányi ragyogást. A legközelebbi tanya is sok kilométerre volt tőlem, mi mást tehettem, behúzódtam sátramba, térdre borultam kezemben a Szentírással és próbáltam imádkozni.  

Végtelenül lassan telt az idő, éjfél körül aztán  leszakadt az ég! Az özönvízként lezúduló eső pillanatok alatt elmosott mindent, a sátor  sárkányrepülőnek érezve magát, önálló életbe kezdett a fejem felett! A földöntúli sötétséget, itt - ott felvillanó villámok tépték darabokra, kísérteties fénybe borítva a tájat. Addig is hallottam ahogy viharban sírnak a fák, de akkor ott tapasztaltam meg, hogy ezek a hatalmas szálfák a szél ostromát állva milyen túlvilági hangokat adva üvöltik világgá létért való küzdelmüket. Látni nem láttam semmit, de hihetetlenül felfokozódott hallásom önálló életre kelt! Megszűntem magamnak létezni, kószáló figyelmem számára már csak a kinti világ hordozott üzenetet. A rámszakadt viharban, mint soha, úgy lettem részévé a körülöttem létező világnak! Érzékszerveim akár a gombák fonala behálózták a létéért küzdő erdő minden tenyérnyi részét, mert most, itt a sötétben minden nesznek, csattanásnak, roppanásnak sorsfordító jelentése lehetett. Tisztán éreztem ahogy a közelben, itt is, ott is egy-egy nagy fa az orkánná erősödő szélben recsegve, ropogva kidől, maga alá temetve biztonságosnak hitt világomat. Tudtam, hogy a felhőszakadás pillanatok alatt a patak vizét, sziklákat görgető, örvénylő árrá képes duzzasztani! A sötétben csak találgattam, hogy a kidölő fák, a hegyről lezúduló ár elsodorja-e az én szépen kiválasztott, megtervezett remeteségemet, a naiv ember által teremtett világot.

Hosszú volt az az éjszaka, életemben soha nem imádkoztam annyira buzgón, mint akkor és ott. Az éjszaka sötétjében, térden állva a szakadó esőben, testem minden porcikája értette és mondta Szent Ferenc Atyánk gyönyörű imáját: "Én Uram, én Istenem, Istenem és mindenem!" Kiszolgáltatottnak éreztem magamat, kicsinek, törékenynek, sebezhetőnek. "Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz!" Órákon keresztül ismételtem a szentmise könyörgését! Parányi része voltam egy világnak, és ott abban a hatalmas égi háborúban tudtam, éreztem, hogy bármelyik percben, bármi történhet körülöttem és velem! Mint fiatal embernek, megvilágosodással felérő volt rádöbbenni, hogy nem központi irányítója, hanem sodrodó parányi része vagyok a mindenségnek.

Vacogva, félve vártam a hajnalt, melynek jötte kimondhatatlan nagy örömmel töltött el. Lassan a pirkadat, az általam lakott kis völgybe szelíden, de feltartóztathatatlanul megjelent! Előre csak a körvonalak kezdtek homályosan derengeni, a felszálló reggeli ködben. Átfagyva, az éjszakát imádságban átvirrasztva álltam, és akár az oázis forrására talált szomjas vándor, ittam magamba a világot beragyogó áldott fényt.

Egy éjszaka alatt, átalakult  bennem és körülöttem minden! Letört ágak, kidőlt fák, szétszakadt sátor és vacogva ott áll egy ember, aki egy életre szóló leckét kapott a valós világban lévő arányokról. A romok  között, próbáltam félve ziháló testemben békét teremteni! Elcsendesedve, arcomat a ragyogó fény felé fordítottam, majd Istennek tőlem telhető minden tiszteletet megadva, földig borulva kezdtem imádkozni. Hihetetlenül élesen megértettem ott azon az éjszakán, hogy ki az, aki fényt, tüzet hoz a világba, s ki vagyok én aki a sötétben vergődve, kicsinységem foglyaként, félve, remegve hozzá kiáltok! Mi mást akarnék Krisztus Urunkal, mint azt, hogy Isten életet, meleget, biztonságot adó fénye beragyogja, átjárja világunkat!

18.00 Szentmise a dévai Szent Antal templomban. Déván két római katolikus templom van. A közel háromszáz éves, Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt kis templom, és a nyolcvanadik születésnapját ünneplő, a világháború alatt, a bukovinai székely telepesek által épített szép nagy templom.

20.00 Rózsafüzér: A vergődő román hatóság, a koronavírus terjedése miatt újabb tanítási szünetet rendelt el az iskolákban. Imádkozzunk, hogy az élet találjon vissza a megszokott kerékvágásba, és testi, lelki egészségünket megőrizve, Istent dicsérve, békében élhessük életünket.

Szeretettel, 

Csaba t.

Kép: Kereszt a Hargitán

2021. október 21.