„Javaslom, hogy a lelki életnek kereteket alakítsunk ki. Egészen más ez egy családanya, egy idős ember vagy egy szerzetes esetében. Legyen a napnak olyan szakasza, amikor időt szánunk arra, hogy megtervezzük a teendőket, fontossági sorrendet állapítunk meg, megnézzük, milyen pontokon várható, hogy elbukhatunk, ezekre tudatosan készülünk, hogy elkerülhessük őket. Vegyük számba, van-e valaki, akinek különösen szüksége van a segítségünkre, támogatásunkra, és hogyan tudunk a hóna alá nyúlni. És mindenekelőtt kérjük Isten áldását és segítségét egész napunkra, hiszen így az Ő kezét fogva járhatjuk a mindennapokat. Jó, ha este visszatekintünk, hogy az elhatározásokat hol sikerült megvalósítanunk a nap folyamán, bocsánatot kérünk a botlásokért, így az esti imában meg tudunk nyugodni, meg tudunk újulni Isten szeretetében.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
A tegnap sétáltam a fák között! Megálltam egy magányos fa alatt, melyről az ősz, a leveleket egyenként elragadta. Bokáig álltam a halomba hullott színes levelek között. Nézelödtem a novemberi napsütésben, és a kopár fán megpillantottam, - az egyik ág hegyén, - egy ragyogó levelet. Fényképezés közben belém nyilallt József Attila kései verse! Kikerestem, elolvastam és mint egy imát, felajánlottam Pokrovszknál bekerített egyszerű katonákért! 