A tegnap sétáltam a fák között! Megálltam egy magányos fa alatt, melyről az ősz, a leveleket egyenként elragadta. Bokáig álltam a halomba hullott színes levelek között. Nézelödtem a novemberi napsütésben, és a kopár fán megpillantottam, - az egyik ág hegyén, - egy ragyogó levelet. Fényképezés közben belém nyilallt József Attila kései verse! Kikerestem, elolvastam és mint egy imát, felajánlottam Pokrovszknál bekerített egyszerű katonákért! 

Uram, 2025 a remény szentéve! Karácsonyi ajándékként add meg az világunknak az oly rég remélt, várt áldott áldott békét! Remény ingét foltozgatva,

Csaba t.

József Attila: REMÉNYTELENÜL 

Lassan, tűnődve 

 

Az ember végül homokos, 

szomorú, vizes síkra ér, 

szétnéz merengve és okos 

fejével biccent, nem remél. 

 

Én is így próbálok csalás 

nélkül szétnézni könnyedén. 

Ezüstös fejszesuhanás 

játszik a nyárfa levelén. 

 

A semmi ágán ül szivem, 

kis teste hangtalan vacog, 

köréje gyűlnek szeliden 

s nézik, nézik a csillagok. 

 

Vas-színű égboltban... 

 

Vas-színű égboltban forog 

a lakkos, hűvös dinamó. 

Óh, zajtalan csillagzatok! 

Szikrát vet fogam közt a szó - - 

 

Bennem a mult hull, mint a kő 

az űrön által hangtalan. 

Elleng a néma, kék idő. 

Kard éle csillan: a hajam - - 

 

Bajszom mint telt hernyó terül 

elillant ízű számra szét. 

Fáj a szívem, a szó kihül. 

Dehát kinek is szólanék - - 

1933. márc.