Evangélium: "Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: Bizony, bizony, mondom nektek: Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és kaptok, hogy örömötök teljes legyen! Ezeket hasonlatokban mondtam nektek. Eljön az óra, amikor már nem hasonlatokban szólok, hanem nyíltan beszélek az Atyáról. Azon a napon majd az én nevemben kértek, és nem mondom azt nektek, hogy én kérem értetek az Atyát. Hiszen az Atya szeret titeket, mivel ti is szerettetek engem, és hittétek, hogy az Istentől jöttem. Eljöttem az Atyától és a világba jöttem. Most elhagyom a világot, és visszatérek az Atyához.

Jn 16,23b-28

Nem merünk álmodni, szárnyainkat kibontani, Istentől a feladatainkhoz segítséget kérni! Az utolsó ítéleten biztos, hogy Isten megmutatja azt a rengeteg ajándékot, amit nekünk készített és ami ott áll halomba, kibontatlanul a csomagban, porosan. Ettől az igazságtól rendüljünk meg: Igen, az utolsó ítéleten ott fog állni majd előttünk a sok - sok kibontatlan, poros csomag, – a rengeteg kegyelem, csoda, segítség és ajándék amit Isten nekünk szánt - de mi nem mertük elkérni, mert kishitűek voltunk, mert nem mertünk nagyot álmodni! Ott lesznek azok a torzó kapcsolatok, megkezdett és félbehagyott tornyok, álmok amiket elkezdtünk, de bizalmunk megingott és félve abbahagytuk. Gyermekek, unokák árnyéka fog körbevenni, mert mi nem mertünk családot alapítani, gyermeket vállalni, az előttünk elfolyó életbe bátran fejest ugrani. 

Az Isten felé fordulásról, a kérő imáról, a keresztény bátorságról fontos, hogy gyakran elmélkedjünk. Jézus szinte kérlel minket a mai evangéliumi részben: „Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és kaptok...” Sokszor azt hisszük, szerénység az, ha keveset kérünk. Pedig ha az Isten országáért, a gyermekekért, a békéért dolgozunk, akkor a bátortalan helyben topogásunkkal valójában Isten mindenhatóságát korlátozzuk le a saját elménk szintjére. A keresztény bátorság nem gőg, hanem annak a felismerése, hogy ha az Ő nevében kérünk a ránk bízott feladatokhoz erőt, vagy akár pénzt, akkor a mennyei Atya végtelen raktárából meríthetünk. Ne vergődjünk béna kacsaként a kishitűség korlátai között, hanem töltsön el a szent, keresztény bátorság, ami az igazi istenhitből fakad.

Mózes történetére gondoljunk. A fiatal legénynek égett a szíve a népe nyomorát látva, saját erejéből még gyilkolt is értük, de kudarcot vallott és elmenekült. Most ott áll az Ószövetség talán legnagyobb prófétája az égő csipkebokor előtt. Fáj a népe nyomora, annyira fáj, hogy ölt is a testvéreiért, és mégis amikor az Úr, akinek szintén fájt az emberek nyomora, arra biztatja, hogy menjen vissza Egyiptomba, álljon bátran a fáraó elé és vezesse testvéreit a rabszolgaság földjéről az ígéret földjére, kishitűen megtorpan. Félve így szól: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek?” (2Móz 3,11).

Figyeljünk fel mennyei Atyánk válaszára: Az Isten nem mondja Mózesnek, hogy „okos gyerek, ügyes vagy, meg tudod csinálni”, hanem azt mondja: „Én veled leszek.” Mózes azért torpan meg, mert a saját gyengeségét nézte. Isten azonban azt akarja, hogy élő hittel az Ő mindenható, csodatevő erejét fedezzük fel. Amikor az árva gyermekekért dolgozunk, vagy más Isten akarata szerinti célért fáradunk, nekünk is, akárcsak a kötéltáncosoknak, nem szabad a mélybe a saját szegénységünket néznünk, hanem Isten világot kormányzó, csodatevő erejében kell bíznunk. 

Utolsó gondolat a mai evangéliumhoz: Jézus ma egy fontos igazságra hívja fel a figyelmünket: „nem mondom azt nektek, hogy én kérem értetek az Atyát. Hiszen az Atya szeret titeket”.  Nem kell félnünk az Istentől. Úgy mehetünk hozzá, mint a legbiztonságosabb, szerető édesapához. Ez a tudat adja a legnagyobb bátorságot. Ha Ő szeret minket, akkor miért félünk elkérni azt a jövőt, hivatást, társat, gyermeket, amit Ő álmodott számunkra? Miért félünk elkérni a gyermekeknek a mindennapi betevőt, a ruhát, a tanszert, azt a szép, emberhez méltó jövőt, amit Isten egészen biztos, hogy adni akar minden gyermekének?

Mózesnek is volt egy botja, ami által Isten hatalma megnyilvánult. Szent Ferenc sziénai földbeszúrt száraz botja kivirágzott. Mózes nem a saját erejéből vezette ki a népet a rabszolgaság földjéről. Ferenc nem a saját erejéből akarta megújítani az Egyházat. Ők csak kérték a Lélek erejét, hűségesek maradtak a parancsokhoz, és a száraz bot egyszerűen csodává változott, rügyezni kezdett.

Testvéreim, most a pünkösdi búcsú előtti héten bontsuk ki bátran a szárnyainkat! Ne hagyjuk a kegyelmi csomagokat porosodni az égben. Kérjük bátran az Istent: adjon erőt a nevelőknek, tiszta szívet a diákoknak, józan, békére vezető észt a felnőtteknek, és küldje el azt a két vidám munkatársat, egyet a Mária-kertbe, egyet a székelyhídi Szerelem tanösvényre, akik szinte odakötözve, a virágokat ápolják és mindenkit mosolyogva fogadnak. 

„Kérjetek, és kaptok, hogy örömötök teljes legyen!”

„Előre nézünk, mert előre megyünk” – Mózes és Szent Ferenc, Isten iránti bizalmával! 

Szeretettel, 

Csaba t. 

Kép: Tusnádi, Szent László otthon bajnokai, akire mindannyian büszkék vagyunk.