Evangélium: "Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: »Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!

« A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!« Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte az írástudót: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni."

Mk 12,28b-34

"Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!...Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" A hármas osztatú főparancsban Jézus azt kéri, hogy ne langyos törvénytisztelők gazdag ifjak legyünk, hanem váljunk két lábon járó, élő szeretetfáklyává, egy lángoló tűztengerré mely egymásba préseli Istent és az őt imádó embert. Isten és az ember egyesülése be indítja a világot formáló spirituális magfúziót, feltör a szeretet életet adó forrását. 

Elmélkedjünk hosszan a főparancsolat egy egy tételét: 

1. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!

 A cél az szeretet „magfúziója”: Keresztes Szent János korában nem tudtak a magfúzióról, de valószínűleg ha egy fizikus megmagyarázná ezt a fogalmat, akkor mélyen egyetértene ezzel a hasonlattal. 16. század költő, Keresztes Szent János, a misztikus teológia és az isteni szerelem legfőbb doktora erről a spirituális „magfúzióról” beszél, a tűzbe dobott fadarab metaforájában. Amikor a tűz belekap a fadarabba, először elkezdi megtisztítani: kiszárítja, füstöl, fekete és csúnya lesz tőle, mondhatni sir ahogy a föld sarából magába szívott nedvesség elhagyja a testét (ez a lélek sötét éjszakája). Ám ahogy a tűz egyre jobban átforrósítja, a fa végül átalakul: maga is lánggá válik, izzik, világít és meleget áraszt, és ha nézed a tábortűzben izzó ágakat, már nem tudod megkülönböztetni, mi a fa és mi a tűz. A kettő lényegileg összeolvadt. A lélek Istennel egyesül az öszinte imádatban, és bár megőrzi saját létét, teljesen átlényegül. Az Istennel való összeolvadás a lélek legmagasabb fokú állapota, amit Keresztes Szent János a Szeretet élő lángjának (Llama de amor viva) nevez. Az Isten és a Teremtőjét lángoló szeretettel imádó ember egyévál, és ez az egyesülésből fakadó lángoló tűztenger a forrása a teremtmények iránti szeretetnek. Istent nem azért szeretjük, mert félünk tőle, hanem mert felismertük, hogy Ő maga a Szeretet. Ha nem akarjuk, ha nem tudjuk imádni az Istent, ha nem lépünk be a Szentháromságos szeretetközöségne, akkor ez a magfúzió nem indul be, a teremtmények iránti szeretet fáklyánk az első huzatos nehézségben kialszik, és mi ha becsületből ki is tartunk, akkor is csak kormosan füstölögni fogunk a világban.

2. "Szeresd felebarátodat...."

Ha lángolunk Istent imádva akkor könnyű teljesíteni Jézus parancsát:, „Szeresd felebarátodat...” Bármilyen kicsik is vagyunk, az Istennel való fúzió által felszabaduló energia, a szeretet kiapadhatatlan forrásává tesz. Az Isten iránti lángoló szeretet nem tud megmaradni, titokban, vagy elvont, elméleti síkon könyvek, konferenciák padjain. Ha lángolunk, akkor meleget, fényt, életet árasztunk magunk körül. Ezt nem lehet megjátszani! Isten szerelmesei a történelem során mindig is a felebaráti szeretet bajnokai voltak. János apostolnak jól mondja: hogyan mondhatod, hogy szereted Istent, akit nem látsz, ha a testvéredet, akit látsz, gyűlölöd? A felebarát szeretet egy gyönyörű virág, melynek a láthatatlan gyökere az Istent imádó lélek! Ez a belső láthatatlan Isteni tűz az embertársaink iránti szeretetünk üzemanyagának kiapadhatatlan forrása. Innen ered minden erény, a türelem a nehéz természetű kollégák, anyósok iránt. De az irgalom a kiengesztelődésre való készség. A legelesettebb gyermekek, emberekhez, akár a lepráshoz, undor nélkül való lehajláshoz is innen fakad a bátorság, a találékony erő. A szeretetnek ez a lobogó fáklyája nem önmagát világítja, fényesiti, vagy pozicionálja bárhová, mert ez az emésztő tűz tisztít, kiégeti elsősorban a lélekből az önzést, a nagyravágyást, a birtoklás utáni vágyat, minden bűnt ami gátolja Istenével való egyesülést! Ez a belső emésztő tűz jóságos, a világnak prófétai erővel utat mutat és életadó meleget áraszt, virágba borít válogatás nélkül mindent és mindenkit, akár az áldott tavaszi napfény. A lobogó lángnak nincs árnyéka! Az Istennel egyesült lélek nem akar, de nem tud árnyékot vetni, rosszat tenni vagy szándékosan ártani senkinek. 

3. "Szeresd..., önmagadat" – hisz te vagy a láng hordozója!

 Erről a harmadik pillérről nagyon gyakran megfeledkeztek még a szentek is, pedig Jézus mércének teszi: úgyszeresd a másikat, mint önmagadat. Időbe csomagolta az Isten az embert, hosszú az Istenszerető lélek útja a reményteli virágzástól, a roskadó gyümölcsöket hordozó beteljesülésig. Nem az lesz szent aki utrakel, hanem az aki Szent Pállal elmondhatja „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,7) Ezek a sorok az apostol fejedelemnek talán ez a legvégső, legszebb és legdrámaibb vallomása. Amikor a második timóteusi levélben leírja ezeket a szavakat, már a római börtönben van, a kivégzésére várva. Ő már nem előre tekint a földi harcokra, hanem vissza az útra, és előre az örökkévalóságba. Mennyi nehézségen ment keresztül! Pál nem egy kényelmes, biztonságos kereszténységet élt meg. Ő valóban az a két lábon járó, élő szeretetfáklya volt, akit a damaszkuszi úton Krisztus egyszer s mindenkorra lángra lobbantott. Hajótörések, börtönök, megkövezés, árulások és állandó üldöztetés közepette futotta ezt a pályát. Miért nem fáradt el? Miért nem égett ki? Azért, mert az ő élete nem egy sima akkumulátor volt, amit feltöltenek és aztán lemerül, hanem a lángoló Isten imádatban úgy összeolvadt Krisztussal, hogy bátran mondhatta: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20). Ez a belső egyesülés, fúzió adott neki végtelen energiát folyamatosan a vértanúságig. Ha magadat elhanyagolod, ha a testi-lelki egészségedre nem figyelsz, ha nem tudsz magadnak is megbocsátani, akkor a felebarátodat is csak egy sebzett, torz módon tudod majd szeretni. Magunkat szeretni nem önzést jelent. Ez annak a felismerése, hogy Isten engem is jónak, értékesnek és szerethetőnek teremtett, általam, a marék por által akar áldás, ajándék lenni minden ember számára! Krisztus az oltáriszentség, te vagy a monstrancia, a drága szentségmutató! Isten szent temploma vagy, gondozd, ápold a tested drága templomát. Vigyáznunk kell a lángot hordozó fáklyára – a testünkre, a lelkünkre –, mert ha a hordozó összetörik, a láng is kialszik.

Jézussal beszélő írástudó pontosan látta és ki is mondja: ez a hármas szeretet többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál. Nem a külsőséges szertartások mentenek meg minket, hanem a szívünkben lobogó Istenszeretet lángja. Alakítsd életedet Krisztus tanítása szerint, tartsd meg a parancsokat kezd el szeretni az Istent, és dőljenek hátra. Nem kell te semmi egyebet csinálj, mert Jézus maga mondta: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” Jn 14,23

Merjük a napot a földre hozni, hogy felmelegítsük ezt a sokszor oly fagyos világot! 

Szeretettel, 

Csaba t. 

Kép: Székelyhídon szeretetben az Oltáriszentség ünnepén, Úrnapján.