Páduai Szent Antalnak, a vándor prédikátorok védőszentjének a főünnepe.
Evangélium: „Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra. Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut... Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak!... Gyógyítsátok meg ott a betegeket, s hirdessétek: Közel van hozzátok az Isten országa!”
Lk 10,1–9
Az apostolok kiválasztása után, Jézus újabb hetvenkét tanítványt hív meg és küld kettesével a nagyvilágba, hogy a gyakorlatban is megéljék és hirdessék az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. De ez a felhívás nem csak a múltnak szól, ez a mi feladatunk is!
Annak idején, amikor még nem volt ilyen sok hivatalos programunk és nem hívtak minket ennyi felé, nyaranta útra keltünk a gyermekekkel, a kollégákkal és mindazokkal, akik szívesen csatlakoztak hozzánk, Jézus Krisztus nevében. Faluról falura jártunk Jézus útmutatása szerint, pontosan úgy, ahogyan egykor Szent Ferenc testvérei is tették Páduai Szent Antallal.Minden reggel összegyűltünk a falu templomában, imádkoztunk, a helyi plébános atya megáldott bennünket, mi pedig a kereszt után örömmel, énekelve elindultunk a következő faluba. Ott már várt ránk a következő plébános, egy testi, lelki felüdülés után kettesével útnak indultunk: bekopogtunk minden egyes házba, hogy személyesen hívjuk meg a kedves testvéreket az esti szentmisére.Sosem siettünk. Ha láttuk, hogy valaki a mezőn vagy a kertben dolgozik, egyszerűen odaálltunk mellé, és segítettünk neki. A jelszavunk az volt: úgy kell szeretni az embereket, hogy a nap végén hívjanak meg egy tál meleg ételre, és ajánlják fel számunka az éjszakai szállást is. Délután öt órakor már a templomkertben gyülekeztünk, játszottunk a helyi gyermekekkel, beszélgettünk a felnőttekkel, és mire megszólalt a harang, a templom jobban megtelt, mint karácsony éjjelén!
Mennyi gyönyörű történet született ezekből az utakból! Egy egyhetes misszió után a gyermekek alig győzték mesélni az élményeiket, a felnőttek pedig egymás szavába vágva tettek tanúságot a kisebb - nagyobb csodákról. Volt aki ott tanult meg takarni, szőnyeget mosni a patakban, vagy éppen házat vályoggal vakolni. Mások szilvát szedtek, hogy az kimagozva a padláson aszalódjon télire.
Nekem a legnagyobb élményt a téglavetés jelentette Nyárádszeredán. A döngőn egy fiatal párnak szinte egész nap segítettem, hogy őszre meglegyen a házukhoz szükséges tégla. Úgy összebarátkoztunk, hogy nemcsak az esti misére jöttek el, de a tábor végén visszamentem én is hozzájuk, és megvettem tőlük négy katlan téglát – abból kezdtük el építeni Szovátán a mi gyarapodó, nagy családunk otthonát!
Gyönyörű volt vándorolni, az emberekkel együtt dolgozni és imádkozni. Jólesett esténként a hűvös templom csendjében elcsendesedni, és Isten áldását kérni mindazokra, akikkel a jószerencsénk és a Gondviselés a nap folyamán összehozott minket. Valóban belekóstolhattunk Páduai Szent Antal életébe, a vándor ferences szerzetesek mindennapjaiba. Nem vittünk magunkkal batyut, mégis mindenünk megvolt, mert a kacagó, vidám „missziósokat” az emberek minden faluban nyitott szívvel várták és fogadták.
Milyen jó lenne ha megértenénk Szent Antal példájából, hogy Jézus ma téged is kiküld a saját családodba, a szomszédságodba, a munkahelyedre. Ne vigyél magaddal se haragot, se elvárásokat! Csak állj oda a másik mellé, segíts neki hordozni a mindennapi terheket, és a tetteiddel örömmel hirdesd: közel van hozzátok az Isten országa!
