Evangélium: „Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: ...Mindazt, amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, ti is tegyétek meg nekik! Ez ugyanis a Törvény és a próféták tanítása. A szűk kapun menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a romlásba visz, és sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják!”

Mt 7,6.12–14

A tanév végén mindannyian látjuk, hogy a tanárok alapvetően jóindulatúak és irgalmasak, de átmenő jegyet azért mégsem adnak mindenkinek. Az orvosok is mindent megtesznek az egészségünkért, de sajnos ők sem tudnak minden beteget megmenteni.

Jézus egyik példabeszédében a jóságos gazda többször is kimegy napközben a főtére, hogy hívja a dologtalan munkásokat a szőlőjébe dolgozni. Még a napnyugta előtti legutolsó órában is személyesen kimegy, és hívja az embereket: jöjjenek, tegyenek legalább egy keveset, mozduljanak meg, hogy a nap végén nagylelküen fizetést adhasson nekik. Jézus nem mondja el a példázat végén, mi lesz a sorsa azoknak, akik dacosan és megátalkodottan még az utolsó órai hívásra sem voltak hajlandóak elindulni az Úr szőlőjébe! Gondolom, ezeknek a tétlen embereknek pontosan ugyanaz lesz a sorsuk, mint annak a szolgának, aki gyáván elásta a rá bízott talentumot: kivetik őket a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz.

Mi a szűk kapu a mindennapokban?Tudatosan keresnünk kell a mindennapi életben azt a szűk kaput és keskeny utat, amely az örök életre visz! De mi is ez a szűk kapu és keskeny ösvény, amiről Mesterünk beszél? Ez nem más, mint a minket sürgető Krisztusi parancs megélése:  Isten- és emberszeretet. „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből... és Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Mt 20,40  Istenünket imádnunk kell, embertársaink felé pedig az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit kell tudatosan, nap mint nap kell gyakorolnunk.

Mondjuk ki őszintén: aki közömbösen ténfereg a világban, aki önző módon csak magával foglalkozik, kizárólag a saját anyagi javait hajszolja, vagy a saját imázsát fényezi, és nem terem sem Isten, sem az embertársai számára ehető, tápláló gyümölcsöt – annak az örök élete bizony veszélyben van! Jézus világosan megmondta: „Azt akarom, hogy gyümölcsöt teremjetek, maradandó gyümölcsöt!” (Jn 15,16). A gazdag ifjút is hívta Jézus, hogy mindenről lemondva álljon be a tanítványok sorába, és legyen emberek halásza. Ez a fiatalember minden parancsot betartott, de az Isten szőlőjébe már nem volt kedve kimenni, a kényelmét nem akarta feladni. Jézus szomorúan nézett utána, és azt mondta, hogy az ilyenek bizony nagyon nehezen jutnak be az Isten országába. Az örök életért is küzdeni kell

Nagyvonalúak vagyunk, de a földi életben is igaz: aki a munkáját nem végzi el, aki nem vállalja a rábízott feladatot, azt a munkaadója előbb-utóbb elküldi. Akkor miért gondolja bárki, hogy az Isten országában nem kell dolgoznia? Amikor az aratnivaló valóban ilyen sok, akkor valaki ahelyett, hogy az aratásban részt venne, fogja magát és elmegy nyaralni a Munkaadó pénzén? Vajon erre a földre csak azért születtünk, hogy mint egy elkényeztetett, hisztis gyermek, mindig azt csináljuk, amit a pillanatnyi úri kedvünk éppen megenged? Ha a földi létünkért, a mindennapi kenyerünkért küzdenünk kell, akkor miért hisszük azt, hogy az örök életünkért nem kell tennünk semmit? Annyira naivak lennénk, hogy azt gondoljuk: ha a földi munkahelyünkön önző módon csak magunkkal foglalkozunk, feketézünk és fusizunk, akkor nem fog kirúgni a főnökünk? Miért gondolnánk hát, hogy ha egyetlen istentiszteleten sem veszünk részt, ha az embertársainknak egyetlen jó szót, egy bátorító mosolyt sem adunk, ha a Teremtőnket és a felebarátainkat arrogánsan szidjuk, galázzuk, követelőzve mindenkit elítélünk, akkor a végén a miénk lesz az örök élet győzelmi koronája?

Tervezzük újra az életünket!„Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket!” – figyelmeztet minket Szent Pál apostol a filippiekhez írt levelében (Fil 2,12). A mai evangéliumot olvasva döbbenjünk rá, hogy minden egyes eltelt nappal közelebb van a mennyország – de csak akkor, ha jó az irány! Ha azt látjuk, hogy nem ezen a keskeny, meredek, sokszor fárasztó és nehéz úton járunk, akkor álljunk meg, gondolkodjunk el, és sürgősen tervezzük újra az életünket. Isten mindenkit a tű fokán túl vár. Ott pedig minden földi málhát, rangot, pozíciót és címet hátra kell hagynunk. Ott, a szűk kapuban keresztül egyedül szeretetből gyűjtött mennyei kincseinket vihetjük magunkkal.

Mielőtt újra terveznénk az életünket, elmélkedjük át a Celanói Tamásnak tulajdonított 13. századi gyönyörű latin himnusz, a „Dies irae” (A harag napja) üzenetét, amely a világ végítéletét és a lélek elszámolását írja le. Tamás testvér nagyon korán, valószínűleg 1215-ben Porciunkulában maga Assisi Szent Ferenc atyánk kezéből vette át a ferences habitust. Így bátran tudhatjuk, hogy ez a csodálatos költemény – amelyet Szerb Antal a világ száz legfontosabb verse közé választott – magának Szent Ferencnek a tiszta szellemében fogant: a felelősség és a végső számvetés szent komolyságával.

Szeretettel, 

Csaba t.

DIES IRAE

Ama végső harag napja

A világot tűznek adja,

Dávid így s Szibilla hagyja.

Reszket akkor holt meg élő,

Ha megjön a nagy Itélő,

Mindeneket lattal mérő.

Csodakürtök zengenek meg,

Sírok éjén átremegnek:

Itéletre mindeneknek.

Csodájára a halálnak:

Aki rég por, talpra támad,

Számot adni bírájának.

Kézzel írt könyv nyílik ottan:

Világ terhe, minden, ott van,

Itéletre felrovottan.

Bíró majd ha széket űl ott,

Minden rejtek felderűl ott,

Zsoldot bűn el nem kerűl ott.

Én szegény, ott mit beszéljek,

Pártfogómul kit reméljek,

Hol a szent is alig él meg?

Félelmetes Fejedelem,

Kinél ingyen a kegyelem:

Jóság kútja, légy jó velem!

Kegyes Jézus kérlek téged

Értem álltál emberséget,

Ama nap ne adj rossz véget.

Munkád, könnyed értem vesztek:

Ennyi kínod, szent kereszted,

Ne maradjon kárbavesztett.

Bírája a bosszúlásnak,

Add kegyelmét tisztulásnak,

Mig itt nincs a számadásnap.

Bűneimben sóhajtozván,

Vétkemtől vet lángot orcám,

Légy kegyelmes, Uram, hozzám.

Magdolnához lehajoltál,

A latorhoz kegyes voltál,

Énbelém is reményt oltál.

Méltó imát nem tud ajkam,

Te könyörülj, Jóság, rajtam,

Ne veszíts el örök jajban.

Báránykáid közé végy föl,

Keríts el a gödölyéktől,

Jobbra állass ama széktől.

Ha a rosszak zavarodnak,

Fojtó lángok kavarognak,

Akkor engem hívj áldottnak.

Térden kérlek, görnyedetten;

Sír a lelkem megtörötten:

Ott a végnél, állj mellettem!

Könnyel árad ama nagy nap,

Hamvukból ha föltámadnak

A bűnösök s számot adnak.

Uram, nekik adj jó véget,

Kegyes Jézus, kérünk téged,

Add meg nekik békességed.

Fordította: Sík Sándor