„Nagyon nehéz egy focistának is úgy küzdenie, ha minden félresikerült rúgására »fújolásba«, átkozódásba tör ki a nézőközönség. Aki a Himalája megmászása közben lecsúszik és összetöri magát, azt senki sem szidja, hanem segítenek nekik, hogy meggyógyuljon, talpra álljon. Ugyanígy, amikor a hívek azt látják, hogy a kezdő pap, de akár az idősebb is, botladozik, nem megy minden neki száz százalékosan, akkor ne a háta mögött kritizálják, ne lenézően beszéljenek róla, hanem imádságos szeretettel, jósággal álljanak mellé, segítsék mindenben, hogy társai tudjanak lenni az Isten országát építő munkájában.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Végtelenül szomorú vagyok! Egy életet arra szenteltem, hogy megvédjem a gyerekeket a hidegtől, az éhségtől, a butaságtól, a rossz emberektől! E célból sok - sok ezer kilométert mentem, beszéltem, írtam, imádkoztam, összefogtam a hivatalos hatóságokkal és fantasztikus nagyszerű emberekkel. Most szomorú szívvel látom, hogy minden jó szándék ellenére nem tudtam biztonságba vezetni minden egyes ránk bízott gyerek életét! Sok nyomornegyedbe bementem, az ajtónkon kopogtató minden gyermeken próbáltunk segíteni, lehet, hogy naiv voltam, de meg voltam győződve, hogy ennek a munkánknak értelme és haszna van! 