Napi evangélium

"Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel – ellenszelük volt ugyanis –, az éjszaka negyedik őrváltása idején, a vízen járva feléjük indult." Mt 6,45 

Látjuk a bajban lévő embertársaink vergődését, de mi sajnos, sokan leragadunk a sopánkodásnál, a problémák, a bajokat kiváltó okok felsorolásánál!  Valljuk be őszintén gyakran ítélkezünk is: miért kellett oda menjenek? Miért nem vigyáztak magukra? Miért nem készültek fel a viharra? Stb. 

Jézus, a bajban lévő embertársait látva, elindul a habokon, hogy segéljen. A Mesterünktől ezt kellene megtanulnunk: van út, nincs út mely a bajban lévő emberhez vezet, nekünk menni kell, segíteni kell a bajban lévő testvéreken. Megtapasztaltam, hogy bár látszólag járhatatlan út, mondhatni tenger választ el a sodródó embertől, de a jó szándék, a segítőkészség képes áthidalni  minden szakadékot. 

A napokban egy fiatal párt eskettem. A lányt még annak idején, 10 éves korában ismertem meg, akkor egy állami árvaház lakója volt. Isten nevében befogadtuk, szeretettel nevelte Mónika nevelőnő, és most messzi távolról eljött, hogy Déván örök hűséget fogadjon szíve választottjának. A szertartás után az ebédlőben ültem nagy lányommal szemben az asztalnál, régi történeteken kacagtunk, és szívemet eltöltötte egy végtelen nyugodtság, büszke öröm. Elindultunk hosszú évekkel ezelőtt az emberi közömbösség, a gyermekvédelmi szakszolgálatok bürokráciájának tengerén egy apátlan, anyátlan sodródó élet felé, és lám, mi a kis, botladozó  emberkék tudtunk reálisan  segíteni! Lányunk megnőtt, szilárd parton áll, nyugodtan, boldogan mosolyog élete nagy szerelmének oldalán. A férj, az én vejem, elváláskor megszorította a kezemet és csak annyit mondott, hogy köszöni, hogy felneveltük neki Giuliát. 

Én meg köszönöm Jézusnak a jó példát! Jó dolog jónak lenni, jó meglátni a bajban lévő embert és elindulni félve is, a mindig háborgó tengeren, segíteni! Jó irgalmas szeretettel lehajolni a bajban lévőhöz, és a magunk kis eszközeivel meg tenni nap mint nap azt, amit megtehetünk. 

Szeretettel, 

Csaba t.

Kép: Vidám kis mikulások Déván.

Miután Jézus jóllakatott ötezer embert, nyomban felszólította tanítványait, hogy szálljanak a bárkába, és keljenek át a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő hazaküldi a tömeget. Miután elbúcsúzott tőlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Közben beesteledett. A bárka mélyen benn járt a tavon, ő pedig egyedül maradt a parton. Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel – ellenszelük volt ugyanis –, az éjszaka negyedik őrváltása idején, a vízen járva feléjük indult. El akarta kerülni őket. Amikor meglátták, hogy a vízen jár, azt hitték, hogy kísértet; elkezdtek kiabálni, mert mindnyájan látták őt, és megrémültek. Ő azonban mindjárt odafordult hozzájuk, és így szólt: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek.” Aztán beszállt hozzájuk a bárkába, mire a szél elállt. Azok egészen magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt.  

Mk 6,45-52