Az egyszerű emberi gesztusoknak óriási szerepük, jelentésük van az életünkben. Az egész csupán egy kis figyelmességen, egy csöppnyi szándékon múlik. A szándék tisztasága pedig nagyon sok esetben utólag derül ki, jut el a felismerésig, a beismerésig. De vannak a napnál is világosabban látható szándékok.

 

Egy aprócska virág, netán csokor vagy vázába ültetett zöldellő, díszes növény nagyon sok örömet, mosolyt képes fakasztani. Mikor? Születés- vagy névnapon, a házasságkötés évfordulóján, valamilyen emlékezetes esemény vagy ünnep alkalmából, a betegágy mellett, vagy éppen az elhunyt szeretteink lábánál, sírjánál.

Virággal díszítjük az asztalt, az oltárt, a keresztet. A különféle ünnepeket, ünnepi rendezvényeket is virágokkal tesszük kedvesebbé, színesebbé, mert a virág a tiszteletünknek, ragaszkodásunknak, szeretetünknek az egyik szép jele. De a virág elszárad, aztán kivetik, szemétre dobják.

Virágvasárnap van. A mi ékes virágunkkal, Jézus Krisztussal – aki számunkra a mennyei Atya legszebb ajándéka, földi életünknek a legszebbik dísze – vajon mi lesz? Most a mi Urunkat virágba borulva látjuk, de holnap már hová lesz az ő arcának szépsége? Talán éppen a szégyen hegyére fogjuk kidobva látni?

S a csók? Mennyi őszinteség, tisztaság, vagy a lélek elvakult sötétsége fog az én csókjaimban lakozni? Az Úr Jézus ismer engem. Tudja, hogy mi lakozik az emberben, bennem! Ha most nem is látom, majd akkor, azon a napon mindenre fény derül, az én virágaimra, az én csókjaimra, arra, hogy mennyit is ért nekem az Úrral való közösség.

Fr. Anaklét OFM

Vasárnap