Már fél órával a kezdés előtt nem lehetett beférni a budapesti missziós kávézóba, annyian voltak kíváncsiak Böjte Csabára, akivel április 14-én, kedden este 7 órakor a gondviselésről beszélgetett Gál Petra Júlia a Café Francesco lelkiségi podcastsorozatában.

Miért visel ránk gondot a Jóisten? – hangzott az első kérdés a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjéhez, aki 2025 augusztusától Csíksomlyón szolgál. Böjte Csaba rámutatott, ha valakinek van gyereke, tudja, milyen erősen tud ragaszkodni hozzá. Történetéből kiderült, hogy a jogos leszidás helyett erősebb az irgalom és az együttérzés a szülő szívében a gyereke felé. Isten is ilyen: „Ő a Mennyei atyánk, számíthatunk rá. Az apai érzés, szülői érzés Isten ajándéka. Ő csak azt tudja adni, ami neki is van. Végtelen mértékben megvan benne a szülői szeretet.”

Egyszer mennybemenetel ünnepén érezte, hogy hiába főünnep ez, van valami furcsa abban, hogy Jézus azt mondja az apostoloknak, menjenek az egész világra, miközben ő megy a mennyekbe. A fiataloknak ezt a leválást, egymástól eltávolodást úgy magyarázta: „Te sem akarsz mamahotelt. A szülői szeretet segít kibontakoztatni a benned lévő jóságot, bölcsességet, szépséget, értéket, hogy az felszínre jöjjön, érvényesüljön.

A gondviselés nem azt jelenti, hogy hátradőlsz, és Isten helyetted mindent elvégez, hanem hogy atyai szeretettel ott áll melletted.”

Elmondta, néha azért is adhatunk hálát, amit Isten nem adott meg a kéréseink ellenére sem. „A Mária-kegyhelyek táblái mellé tehetnénk olyat is, hogy »Köszönöm, Uram, hogy ezt és ezt nem adtad meg«”, majd elmondott egy történetet, hogyan hiúsult meg egy dévai iskola építése, amiről kiderült, milyen jó, hogy nem történt meg.

A gondviselés kiárad azokra is, akik nem ismerik Istent. „Kérdezik, melyik gyereket szeretem a legjobban – említette Böjte Csaba példaként. – Hát mindig azt, akivel a legtöbb baj van. Félrerakok mindent, mit lehetne vele csinálni.” Majd példákat sorolt hosszan, hogy az apaság-anyaság hogyan változtatta meg azokat, akik nem voltak elég ügyesek, szorgalmasak, vagy olyanok voltak, mint „a csőre töltött fegyver”. „Az emberré válás fontos része, hogy megtapasztald az élet szolgálatának az örömét. Jó dolog az élet mellett dönteni. A Szentlélek is mondta Józsefnek, hogy ne féljen befogadni a gyereket” – bátorított.

Csaba testvér elmondta, ötéves volt, amikor meghalt az édesapja. Abban az érában verset írt, és börtönbe zárták. „Úgy éreztem, elvették az apámat, és ez igaz is volt.

Ha azon a présen nem mentem volna keresztül, nem lenne most közel hétezer gyerekem. Érzékenyebbé tett, milyen rossz, ha nincs valaki, aki megfogná az ember kezét. Isten a hibákkal, mínuszokkal, nehézségekkel is bele tud szólni az életünkbe.

Sokszor imádkoztam édesapám sírjánál, megértettem, hogy mindketten a Mennyei Atya gyermekei vagyunk. Így kezdtem imádkozni, és megéreztem, hogy nem egyedül beszélek, nem egy lakatlan szigeten vagyok. A Szentháromság otthont vett a szívedben, amikor megkereszteltek. Hogy szól Isten hozzánk? Eszünkbe juttatja, amit mondani akar nekünk. Te is párbeszédet kezdhetsz az Istennel.

Aki adta a nyelvet és a beszédkészséget, tud szólni is hozzád.

Gyönyörű, amikor az ember ezt megérti, és elkezdi gyakorolni.”

Csaba testvér elsőként Széken volt pap, ami egy kicsi református falu, akkoriban hatvan katolikussal. Írt a híveknek egy négyoldalas prédikációt, amiben Arisztotelésztől kezdve minden benne volt. Kiment az oltárhoz, volt hat néni, piaci kofák. A harangozó bácsi pedig dolga végeztével elaludt. „Elkezdtem prédikálni, mire a nénik elővették a rózsafüzért, csak megnyugszik az atya. Nagy nehezen kinyögtem: »Amen«, erre mindenki felsóhajtott. Ültem egyedül, jól bevásároltam, hat év teológia, cölibátus… Én meg meghaltam értük a kereszten… Gondoltam, az is jó vásár volt.

Megtanultam, ő a jó pásztor, én meg a pulikutya. Ő fizette a cechet, meghalt ezekért az emberekért.

Életre szóló üzenet volt, amit hiába magyaráztak volna »fekete öves« papok, nem maradt volna meg. A gyerekek is, akiket befogadok, Istennek százszor, ezerszer fontosabbak. Nem kerestem őket, ha jöttek, befogadtam őket. Mert hiszem, hogy van egy Mennyei Atyám, aki törődik velünk. Bármikor mentem állami hatóságokhoz, megálltam az ajtóban: »Ha csak ez az egy szekus tiszt lenne a világon, te érte meghalnál a kereszten.« Így szeretnék hozzá szólni. Ez a stratégia bejött, mindenkivel szót értettem. Tiszteltem mindenkit, az árva gyerekeket is. Felemeltem, mondtam neki: »Jaj, de szép vagy!« Jézus is a szemébe néz az apostolainak: »Péter, te vagy a föld sója, a világ világossága, azt akarom, hogy ragyogjál!« Akkor miért ne tudnék én így nézni a kollégáimra, a gyerekekre és a rendőrökre?”

Böjte Csabát ezután Órigenész állításával kapcsolatban, miszerint semmi sem történik Isten akarata nélkül, arról kérdezték, ez valóban így van-e.

Eljátszhatunk a gondolattal, mi lett volna, ha Éva nem piszkálja meg az almát, vagy ha nagycsütörtökön Pilátus, Heródes ad egy esélyt Jézusnak – mondta. – A szabad akaratú ember dönt. Rámutatott, az utolsó ítéletkor Isten meg fogja mutatni, milyen életet álmodott nekünk. „Látod, mi lehettél volna.

Már ott volt a labda a lábon, üres volt a kapu. Neked fog fájni, nem Isten vádol.

Kishitűség, reménytelenség, önzés miatt nem vállaltam az életet, a szolgálatot, a munkát, a tanulást.” Hozzátette, a kereszténység nem a lemondás. Isten ültette belénk a birtoklás utáni vágyat, de olyan kincseket gyűjtsünk, melyek örök érvényűek. Az utolsó ítéletkor az embereink jönnek szembe.

Minél közelebb kerülünk Istenhez, annál inkább látjuk a hibáinkat.

Ha sötétben megnézed a kezed, tiszta, de ha fényben nézed, látod a mocskot. Minél közelebb megy az ember Istenhez, annál inkább látja a hibáit.

Ezek alázatosabbá, szerényebbé, lényeglátóbbá teszik. Sokszor a kudarcoknak is megvan a haszna: összetörve, de mélyebb lelki állapotban kerül ki az ember belőlük. Isten kétféleképpen próbál vezetni, vagy lépes mézzel csalogat, vagy tüzet rak a talpad alá, ha máshogy nem lépnél tovább. A nehézségek és fájdalmak Isten ajándékai – mutatott rá.

A Jóisten azt szeretné, hogy emberkatedrális legyél, kibontakozzál” – hangsúlyozta, és ezzel kapcsolatban rámutatott, milyen fontos megküzdeni valamiért, a megélhetésért, a gyerekotthonokban nevelkedő hatszáz gyerek ellátásáért. „Jól teszi az Úr, hogy helyettünk nem írja meg a házi feladatot. Jézus is azt mondja: »Adjatok ti enni nekik«, »húzzátok ki a hálót«, számoljátok meg a halat! Isten nem nélkülünk akarja a világot megváltani, hanem velünk. Amikor az apostolok nem tudtak gyógyítani, azt mondta nekik: »Meddig tűrjelek titeket?« Isten bevon bennünket, velünk együtt akar cselekedni.”

Ha van gondviselés, miért van ennyi szörnyűség a világban? – hangzott a következő kérdés. Böjte Csaba rámutatott: a szenvedésben nincs érték, nem vagyunk fakírok, nem a szenvedés a cél. Szabad akaratunk van, különben bábok lennénk. Eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha Jézus megmenti Jeruzsálemet a közelgő pusztulástól, ha nem lett volna Mohács, Trianon, ukrajnai háború. Isten biztosan azt szeretné, hogy a gyerekei szeretetben és békében éljenek, de nem fordít hátat nekünk akkor sem, ha mindezeket elkövettük. Mintha az egész szenvedéstörténet arról szólna, hogy provokáljuk Istent, szeret-e akkor is, ha megostorozzuk, megöljük, rosszat mondunk róla. Ő nem kéri számon Pétert sem, hanem azt mondja neki: „Legeltesd juhaimat!” Gyönyörű ez a végtelen bizalom! Ne fogjuk a Jóistenre az emberi kapzsiságot!

Ami valakinek áldás, az másnak lehet nehézség. Böjte Csaba Szent Ferenc életéből magyarázta, milyen szenvedéseken ment át a rendalapító, de mindabból mennyi jó fakadt. Szent Ferenc a Szentföldön lepratelepeken járt, hazajőve látta, dőzsölnek az emberek, kényelmesek a kolostorok, egyetemi tanárok jelentkeznek a rendbe. Megszervezte a grecciói karácsonyt, de nem tudta áttörni ezt a falat, a kibontakozás kerékkötőjének tartották őt. Elment Alvernára, bűnbánatot tartott, kápolnát épített, és megkapta a stigmákat. Mivel ő volt az első stigmatizált, el sem tudta képzelni, mi történt vele. Ez volt az isteni vigasztalás. Az Angyalos Boldogasszony kolostorába hiába kopogtatott, nem engedték be, a Naphimnuszt, az olasz irodalom egyik legszebb versét így már a San Damianóban írta meg.

Isten útjai gyönyörűek! Ahhoz, hogy megértsük, tudnunk kell, hogy a Jóisten a tű fokán túl vár. Le kell tudni mondani a világ kapzsiságáról, hogy átférjünk rajta. Isten le akar faragni rólunk, nem kesztyűs kézzel bánik velünk.”

Csaba testvért 33 év után Déváról Csíksomlyóra helyezték. Ezzel kapcsolatban elmondta, Déván nem érte meg egy kolostort fenntartani három szerzetessel. Mivel nem születtek gyerekek, és van olyan falu, ahol az utolsó hívőt is eltemették, kiürülnek a templomok. Csíksomlyón nyolcan vannak a kolostorban, békésen élnek együtt.

Sokszor nem érezzük a Jóisten gondviselését. Fontos, hogy mint Antoine de Saint-Exupéry Éjszakai repülésében, tudjuk, hova tartunk, amikor nem látunk semmit. Előbb-utóbb felkel a nap. Vannak vak repülések, de a Jóisten nem veszi le a kezét se egy emberről, se egy népről. Isten gondviseléséért cserébe dicsérjük őt, köszönjük meg neki. Merjük az érzelmeinket egymás és Isten iránt kimutatni!

Böjte Csabával érkezett erre az estére két gyermekotthon vezetője, mindketten Csaba testvér nevelt gyermekei. Ma már nem csak intézetvezetők, de boldog családanyák is. A nagyváradi otthonból pedig jött egy lány, aki verssel köszöntötte a találkozó résztvevőit.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet

Magyar Kurír