AZ ALÁZATOSSÁG HÁROM SZINTJE

(Iz 53, 10-11; Zsid 4, 14-16; Mk 10, 35-45)

Az évközi huszonkilencedik vasárnap első olvasmánya Izajás könyvéből vett szakasz, amelyben a próféta meglepő részletességgel ecseteli a jövendő Megváltó szenvedéseit. Mi is azok közé a megigazultak közé tartozunk, akiknek gonoszságát magára vállalta Jézus. Az évszázadok során a nagy misztikus lelkek újra meg újra megrendültek, amikor Jézus szenvedéséről elmélkedtek. Nekünk sem szabad lefokoznunk a kereszténységet csak szép érzelmekre, hanem mindig, amikor a keresztre nézünk, jusson eszünkbe, hogy Urunk szenvedése és kereszthalála volt megváltásunk ára.

A fönti gondolat folytatásaként a második olvasmányban, a Zsidókhoz írt levélben a szent író arra buzdít bennünket, hogy legyünk állhatatosak a hitvallásban, valamint, hogy járuljunk bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk. Szinte balzsamként hullnak ezek a szép szavak testi és lelki sebeinkre.

Az Evangélium Szent Márk könyvéből vett szakasz. Az evangéliumi leírás furcsán kezdődik: Zebedeus fiai, Jakab és János Jézus elé járultak azzal a kéréssel, hogy egyikük jobb oldalon, a másik bal oldalon üljön Jézus dicsőségében. Mit jelent az, hogy „eléje járultak?” Vajon nem voltak állandóan Jézussal, akivel együtt ettek és ittak, járták a városokat és falvakat, honnan most hirtelen ez a hivatalos viselkedésforma?

Mi lenne, ha mi lennénk a helyükben? Mit kérnénk mi Jézustól? Váljék a két tanítvány javára, hogy lényegében azt kérték, hogy Jézussal legyenek, egészen közel hozzá. Talán csak a módját nem tudták szebben kifejezni, amire abból is következtethetünk, hogy Jézus nem haragudott meg rájuk, hanem suta kérésükből kiindulva bevezette őket a keresztény hitélet alapvető dinamizmusába: osztozni Jézus szenvedésében, hogy vele együtt miénk legyen a dicsősége is. Ez az, amit Szent Pál mondott a szenvedésekkel kapcsolatban: ki kell egészítenünk saját testükben, ami még hiányzik a világ megváltásához. Nem oly értelemben, mintha Jézus szenvedése nem lett volna elég, hanem oly értelemben, hogy nekünk is munkálkodnunk kell a saját üdvösségünkön, valamint mások üdvösségén.

Jézus további szavai az alázatosságra vonatkoznak. Mi az alázatosság? Az alázatosság valószínűleg az egyik legnehezebb erény, olyannyira, hogy Jézus példája és tanítása nélkül valószínűleg sohasem értettük volna meg annak nagyságát. Jézus, ugyanis saját magát alázatosnak nevezte és arra buzdította tanítványait, hogy tőle tanuljanak. Az alázatosság lényegében Istenre utaló erény és azt fejezi ki, hogy az ember elismeri Isten abszolút nagyságát és uralmát.

Az alázatosságnak vannak emberi vonatkozásai is. Egyik vonatkozásában képessé tesz bennünket arra, hogy elismerjük emberi nagyságunkat, egyedi kivoltunkat, Isten adta képességeinket és ezért nem kell másokhoz mérni magunkat. Szent Pálra hivatkozhatunk, aki felismerte és elismerte, hogy Isten kegyelméből lett az, amivé lett. Az alázatosság másik következménye az, hogy elismerjük kicsinységünket, tehetetlenségünket, korlátainkat. Ennek elismeréséhez sincs szükségünk arra, hogy másokkal hasonlítsuk össze magunkat.

Mégis, ha az alázatosságot a konkrét emberi viszonyok területén vizsgáljuk, akkor megfigyelhetjük, hogy az alázatosságnak három szintje van. A mérce a mások iránti érzékenység. Az alázatosság első szintje, amikor észrevesszük a másik embert, különösen amikor segítségre szorul és együtt érzünk vele. Az alázatosság második szintje, amikor észrevesszük a bajba jutott embert és igyekszünk konkrét segítséget nyújtani neki, anyagi, vagy lelki téren. Az alázatosság harmadik szintje, amikor valaki életét mások szolgálatába állítja. Ezt jelenti Jézus figyelmeztetése, hogy ha valaki ki akar tűnni, az legyen a többiek szolgája. Jó tudni, hogy Egyházunk szentjei között sohasem hiányoztak az ilyen nagy alázatosok, mint például Boldog Salkaházi Sára, aki életét adta mások megmentésére.

Vatikáni Rádió