1944 decemberében, amikor behívtak katonai szolgálatra, a századparancsnok mindnyájunkat megkérdezett, milyen foglalkozást szeretnénk választani a jövőben. Azt válaszoltam neki, hogy katolikus pap szeretnék lenni.

Kedves szeminaristák,

1944 decemberében, amikor behívtak katonai szolgálatra, a századparancsnok mindnyájunkat megkérdezett, milyen foglalkozást szeretnénk választani a jövőben. Azt válaszoltam neki, hogy katolikus pap szeretnék lenni. Az alhadnagy erre azt mondta: „ Akkor valami más után kell néznie.

Az új Németországban nincs többé szükség papokra.” Én tudtam, hogy ez az „ új Németország” már a végét járja, és hogy azok után a szörnyű pusztítások után, amit ez az őrültség az országra szabadított, nagyobb szükség lesz papokra, mint valaha. Ma egészen más a helyzet. Különféle módokon ugyanakkor ma is sokan azt gondolják, hogy a katolikus papság nem igazi „ foglalkozás” a jövőre nézve, hanem kizárólag a múlthoz tartozik. Ti, kedves barátaim, úgy döntöttetek, hogy beléptek a szemináriumba, vagyis a papi szolgálat felé vezető útra léptetek a Katolikus Egyházban, dacolva ezekkel a véleményekkel és ellenérvekkel.

Jól tettétek, hiszen az embereknek mindig szükségük lesz Istenre, még a technika és a globalizáció uralta világban is. Arra az Istenre, aki megmutatta magát Jézus Krisztusban és aki egybegyűjt bennünket az egyetemes Egyházban, hogy Vele és Általa megtanuljuk a valódi életet, szem előtt tartsuk és hatékonyan megjelenítsük a valódi emberség kritériumait. Ott, ahol az ember nem fogja föl többé az Istent, az élet kiüresedik; semmi sem elegendő. Az ember ekkor a bódulatban vagy az erőszakban keresi a menedéket, s ez éppen a fiatalságot fenyegeti egyre jobban. Isten él. Ő teremtett valamennyiünket és ezért mindegyikünket ismer.

Annyira hatalmas, hogy legkisebb dolgainkra is van ideje: „ Hajszálaitok is számon vannak tartva.” Isten él, és szüksége van olyan emberekre, akik Érte élnek és elviszik Őt a többi emberhez.

Igen, van értelme annak, hogy valaki pappá váljon: a világnak szüksége van papokra, ma, holnap és mindig, amíg csak létezik a világ.

A szeminárium olyan közösség, amely a papi szolgálat felé vezető utat jelenti. Ezzel kimondtam egy igen fontos dolgot: az ember nem lehet egyedül pappá. Szükséges hozzá a „ tanítványok közössége” , azoknak a közössége, akik a közös Egyházat akarják szolgálni. Ezzel a levéllel szeretném hangsúlyozni (visszatekintve a saját szemináriumi éveimre is) szemináriumi életetek éveinek néhány fontos elemét.

1. Annak, aki pappá szeretne válni, elsősorban „ Isten emberének” kell lennie, ahogy ezt Szent Pál leírja (1 Tim 6,11). Számunkra Isten nem távoli elmélet, nem olyan ismeretlen valaki, aki az ősrobbanás után háttérbe vonult. Mi Jézus Krisztus arcában Isten arcát látjuk. Szavaiban magát Istent halljuk, amint hozzánk szól. Ezért a papság felé vezető úton és a papság során a legfontosabb dolog a személyes kapcsolat Istennel Jézus Krisztusban.

A pap nem egy akármilyen egyesület vezetője, amelynek taglétszámát igyekszik megőrizni vagy növelni. Ő Isten hírnöke az emberek között. El akarja őket vezetni az Istenhez, hogy így növelje az emberek közötti valódi közösséget is. Ezért, kedves barátaim, fontos, hogy megtanuljatok állandó kapcsolatban élni Istennel. Amikor az Úr azt mondja: „ Mindenkor imádkozzatok!” , természetesen nem azt kéri, hogy minden pillanatban imát mondjuk, hanem azt, hogy soha ne veszítsük el bensőséges kapcsolatunkat Istennel. Imádságunk értelme az, hogy gyakoroljuk magunkat ebben a kapcsolatban.

Ezért fontos, hogy napjaink imádsággal kezdődjenek és fejeződjenek be, hogy a Szentírás olvasásában Istenre figyeljünk, hogy elmondjuk Neki vágyainkat és reményeinket, örömeinket és bánatainkat, tévedéseinket és hálánkat minden szép és jó dologért. Ilyen módon mindig Ő lesz a szemünk előtt, mint életünk igazodási pontja. Így leszünk érzékenyek saját hibáinkra és megtanulunk azon dolgozni, hogy javuljunk. Egyúttal érzékenyek leszünk mindarra a jóra és szépre is, amelyet nap mint nap mint magától értetődő dolgokat kapunk, és így nő bennünk a hála érzése. A hálával együtt pedig növekszik az öröm afelett, hogy Isten közel van hozzánk, és szolgálhatjuk Őt.

2. Isten a mi számunkra nem csak egy puszta szó. A szentségekben önmagát adja oda személyesen, kézzelfogható jeleken keresztül. Az Istennel való kapcsolatunk és életünk középpontja az Eucharisztia. Napjaink középpontjává kell válnia annak, hogy belső átéléssel megünnepelhetjük az Eucharisztiát és így személyesen találkozhatunk Krisztussal. Az evangéliumi kérést: „ Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” , Szent Ciprián többek között a következőképpen értelmezte: a „ mi” kenyerünk, az a kenyér, amelyet keresztényként kaphatunk az Egyházban, maga az Úr az Eucharisztiában. A Miatyánkban az a kérésünk fogalmazódik meg tehát, hogy Ő adja meg számunkra mindennap ezt a „ kenyerünket” , hogy életünk ebből táplálkozzék. Hogy a feltámadt Krisztus, aki az Eucharisztiában önmagát adja oda nekünk, valóban alakítsa át életünket isteni szeretetének világosságával. A helyes eucharisztikus áldozathoz az is szükséges, hogy megismerjük, megértsük és megszeressük az Egyház liturgiáját, annak konkrét formájában. A liturgiában együtt imádkozunk minden korok hívőivel: a múlt, a jelen és a jövő egybekapcsolódik az ima nagy kórusában. Személyes utam alapján meg tudom erősíteni, hogy lelkesítő lassanként megérteni, hogy mindez hogyan alakult ki, hogy a hitnek mekkora tapasztala van jelen a szentmise liturgiájában, hány és hány nemzedék alakította azt, miközben imádkozott.

3. Fontos a bűnbánat szentsége is. Arra tanítja az embert, hogy Isten szemszögéből lássa saját magát, és rászorítja arra, hogy becsületes legyen önmagával szemben. Elvezeti az alázatra. Az ars- i plébános mondta egyszer: „ Ti azt gondoljátok, hogy nincsen értelme elnyerni a feloldozást ma, ha tudjátok, hogy holnap újra elkövetitek ugyanazokat a bűnöket. Pedig – ő mondja így – maga Isten is elfelejti abban a pillanatban a ti holnapi bűneiteket, hogy odaadhassa nektek mai kegyelmét.”

Noha mindig ugyanazok ellen a hibák ellen kell harcolnunk, fontos, hogy szembeszegüljünk a lélek elkorcsosodásával, azzal a közönnyel, amely beletörődik, hogy az ember már csak ilyen.

Fontos, hogy ne térjünk le az útról, de ezt anélkül tegyük, hogy görcsössé válnánk, és abban a hálás tudatban, hogy Isten újra és újra megbocsát. Ugyanakkor nem szabad engednünk a közönynek sem, amely miatt nem küzdenénk tovább a szentségért és a jobbá válásért. Amikor engedem, hogy nekem megbocsássanak, megtanulom, hogy én is megbocsássak másoknak. Amikor elismerem a magam nyomorúságát, toleránsabbá és megértőbbé válok felebarátom gyengeségeivel szemben.

4. Őrizzétek meg magatokban érzékenységeteket a népi áhítat iránt, amely más és más minden kultúrában, és mégis mindig hasonló, hiszen az ember szíve végül is mindig ugyanaz.

Természetesen a népi áhítat az irracionalitásra hajlik, olykor a külsőségességre is. Mégis hibás dolog teljesen kizárni. Ezen keresztül lépett be az emberek szívébe a hit, így lett része érzésviláguknak, szokásaiknak, közös érzéseiknek és életüknek. Ezért a népi áhítat az Egyház nagy öröksége. A hit hússá és vérré lett általa. Természetesen a népi áhítatot mindig meg kell tisztítani, a középpont felé kell irányítani, de megérdemli szeretetünket és bennünket magunkat is teljesen valóságos módon „ Isten népévé” tesz.

5. A szemináriumban töltött idő egyben és főként a tanulás ideje. A keresztény hit lényegi dimenziói az ész és az értelem. Ezek nélkül a hit nem lehetne önmaga. Pál olyan „ tanításról” beszél, amelyre a keresztségben rábíztak bennünket (Róm 6,17). Ti valamennyien ismeritek Szent Péter szavait, amelyeket a középkori teológusok a racionális és tudományosan kidolgozott teológia igazolásának tekintettek: „ legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja (logosz) reményeteknek” (1 Pét 3,15). A szemináriumi évek legfőbb feladata megtanulni, hogyan lehet megadni ezeket a válaszokat. Csak kitartóan kérni tudlak benneteket: tanuljatok buzgón! Használjátok ki a tanulás éveit! Nem fogjátok ezt megbánni. Persze, a tanult tárgyak sokszor távolinak tűnnek a keresztény élet gyakorlatától és a lelkipásztori szolgálattól.

Mégis teljesen elhibázott dolog azonnal feltenni a pragmatikus kérdést: Hasznomra válik ez valaha a jövőben? Lesz gyakorlati, pasztorális haszna? Ugyanis nem arról van szó, hogy kizárólag a nyilvánvalóan hasznos dolgokat tanuljuk meg, hanem arról, hogy ismerjük és értsük meg a hit belső szerkezetét annak teljessége szerint, hogy ez válasszá váljon az emberek kérdéseire, akik külső szempontból nemzedékről nemzedékre mindig változnak, mégis mindig ugyanazok maradnak. Ezért fontos túllépni a pillanat múlékony kérdésein, hogy megértsük a valódi kérdéseket és úgy értsük meg a válaszokat is, mint valódi válaszokat. Fontos alaposan megismernünk a teljes Szentírást az Ószövetség és az Újszövetség egységeként: a szövegek kialakulását, irodalmi különlegességeiket, összeállításuk folyamatát a szent könyvek kánonjának kialakulásáig, a belső dinamikus egységet, amit a felszínen nem lehet látni, mégis egyedül ez képes megadni az egyes szövegek teljes értelmét.

Fontos megismerni az egyházatyákat, azokat a zsinatokat, amelyeken az Egyház a Szentírás lényegi kijelentéseit asszimilálta reflexióiban és hitében. Folytathatnám a sort: amit dogmatikának nevezünk, nem más, mint megérteni a hit egyes tartalmainak egységét, vagy még inkább végső egyszerűségét, hiszen minden egyes részlet csupán a számunkra megnyilvánult és megnyilvánuló egy Istenbe vetett hit kifejtése. Azt nem szükséges hangsúlyoznom, mennyire fontos megismernetek a katolikus erkölcsteológia és társadalmi tanítás alapvető kérdéseit. Nyilvánvaló, mennyire fontos ma az ökumenikus teológia, a különböző keresztény felekezetek megismerése, s ugyanígy az alapvető tájékozódás a nagy világvallások között s nem utolsósorban a filozófia területén, amely az ember keresésének és kérdéseinek megértését szolgálja, s amelyre a hit választ akar adni. Tanuljátok meg azonban megérteni és – ki merem mondani – megszeretni a kánonjogot is, a maga szükséges voltában és gyakorlati alkalmazásaiban: a jog nélküli társadalom jogtalan társadalom volna. A jog a szeretet feltétele. Nem akarom itt folytatni a sort, csak még egyszer elismétlem: szeressétek a teológiai tanulmányokat és végezzétek figyelmes érzékenységgel, hogy a teológiát az Egyház élő közösségébe horgonyozzátok, amely a maga tekintélyével nem a teológiai tudomány ellenpólusát képezi, hanem előfeltétele annak. A hívő Egyház nélkül a teológia megszűnik önmaga lenni és a sokféle diszciplína belső egységet nélkülöző halmazává silányul.

6. A szemináriumi éveknek az emberi érettségben való fejlődés időszakának is kell lenniük. A papnak, akinek az lesz a feladata, hogy másokat elkísérjen az élet útján egészen a halálig, fontos, hogy megfelelő egyensúlyt teremtsen magában szíve és intellektusa, értelme és érzelmei, teste és lelke között, vagyis emberi értelemben „ teljes” személyiség legyen. A keresztény hagyomány ezért mindig összekötötte a „ teológiai erényeket” a „ sarkalatos erényekkel” , amelyeket az emberi tapasztalatból és a filozófiából, általában véve az emberiség egészséges etikai hagyományából származtatott. Pál nagyon világosan megfogalmazza ezt a filippiekhez írott levelében: „ Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos” (Fil 4,8). Ebbe illeszkedik az is, hogy a szexualitást integrálni kell a személyiség egészébe. A nemiség a Teremtő ajándéka, de egyben feladat is, amely emberi létünk fejlődésére vonatkozik. Ha nem épül be szerves módon az ember személyiségébe, a szexualitás banálissá és egyben romboló erővé válik. Ma erre sok példát látunk az emberi társadalomban. Nemrégen azt kellett látnunk nagy fájdalommal, hogy számos pap eltorzította szolgálatát a gyermekek és kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések révén. Ahelyett, hogy a személyeket teljesebb emberségre vezették volna és példaként álltak volna előttük, visszaéléseikkel olyan rombolást vittek végbe, ami mély fájdalommal és sajnálattal tölt el bennünket. Mindezek miatt sokakban felmerül a kérdés, talán bennetek is, hogy jó-e pappá válni, hogy értelmes-e a cölibátus útja az emberi élet számára. A visszaélések azonban, amelyeket alapvetően el kell ítélnünk, nem vehetik el a papi küldetés hitelességét, amely nagy és tiszta marad. Hála Istennek, mindnyájan ismerünk meggyőző papi személyeket, akiket hitük alakított és akik tanúságot tesznek róla, hogy ezen állapotukban és éppenséggel a cölibátusban el lehet érni a hiteles, tiszta és érett emberségre. A megtörténtek azonban éberré és figyelmessé kell, hogy tegyenek bennünket és gondosan meg kell vizsgálnunk magunkat Isten színe előtt a papság felé vezető úton, hogy valóban ez-e Isten akarata az életünkkel kapcsolatban. A gyóntató atyák és elöljáróitok feladata, hogy mellettetek álljanak és segítsenek benneteket a döntésnek ezen az útján. A ti utatok lényegi eleme, hogy gyakoroljátok az alapvető emberi erényeket, a Krisztusban megmutatkozott Isten felé fordulva, és engedjétek, hogy Ő újra és újra megtisztítson benneteket.

7. Manapság a papi hivatás kezdetei különbözőek és sokkal többfélék, mint az ezt megelőző években. A papság melletti döntés gyakran egy már korábban elsajátított világi hivatás gyakorlása közben fogalmazódik meg. Gyakran közösségekben érlelődik, különösképpen a mozgalmakon belül, amelyek lehetővé teszik a közösségben való találkozást Krisztussal és Egyházával, lelki tapasztalatot nyújtanak és örömöt a hit szolgálatában. A döntés sokszor teljesen személyes találkozásokban is érlelődik, amikor valaki megtapasztalja az emberi lét nagyszerűségét és nyomorúságát. Ezért a papságra készülő személyek gyakran a lelki élet egészen más pólusait képviselik. Nehézséget jelenthet ezért az együtt készülőknek felismerni jövőbeli küldetésük és lelki útjuk közös elemeit. Éppen ezért fontos a szeminárium mint úton járó közösség, amely felette áll a lelkiség különböző formáinak. A mozgalmak csodálatosak, jól tudjátok, mennyire becsülöm és szeretem őket mint a Szentlélek ajándékait az Egyház számára. Aszerint kell azonban értékelni őket, hogy mennyire nyitottak a közös katolikus valóság, Krisztus egyetlen és közös Egyháza élete iránt, amely változatosságában is mindig egy. A szeminárium az az időszak, amikor együtt tanultok, és egymástól is tanultok. A néha talán nehéz együttélés során el kell sajátítanotok a nagylelkűséget és a toleranciát nemcsak abban, hogy el kell viselnetek egymást, hanem abban is, hogy egymást gazdagítjátok, hogy mindenki hozzáadhassa sajátos ajándékait a közös élethez, miközben mindnyájan ugyanazt az Egyházat, ugyanazt az Urat szolgáljátok. A toleranciának ez az iskolája, amit inkább nevezhetünk a kölcsönös elfogadás és megértés iskolájának Krisztus Testének egységében, szintén a szemináriumi évek egyik fontos eleme.

Kedves szeminaristák! E soraimmal azt szerettem volna megmutatni a számotokra, hogy mennyire gondolok rátok ezekben a nehéz időkben és mennyire közel vagyok hozzátok imáimban. Ti pedig imádkozzatok értem, hogy jól tudjam végezni szolgálatomat, amíg az Úr ezt akarja. A papságra való felkészüléseteknek ezt az útját a Szűzanya anyai oltalmába ajánlom, akinek otthona a jó és a kegyelem iskolája volt. Mindnyájatokat áldjon meg a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Vatikán, 2010. október 18-án, Szent Lukács evangélista ünnepén

Testvéretek az Úrban,

XVI . BENEDEK PÁPA